Az „Utazás…” Karinthy életre-halálra szóló kalandja saját valósága körül. Egy írói fej valósága, amiben igen furcsa dolgok történnek.
(Tumor, vér-göb, szembesülés, betegségtudat, remény,stb.). De semmi baj: a nagy utazás során megszülető önismeret, ami a koponyából indul ki és oda is tér vissza néhány elegáns kör után, képes végteleníteni az amúgy végesnek ítélt életet. Az agytumor által előidézett új érzéki tapasztalatok, szomorúfűzről szállingózó szöszökként hullnak az író már-már kiásott sírjára, hogy aztán – halott híján – a temetés elmaradjon.
Nem egyszerű a nagybeteg dolga, ha egyszer csak, valaki elkezdi előtte kikövezni a gyógyulás útját. Miféle remények hizlalják az újjászületés ritka élményét, és vajon a humor, mint testnedv, mennyiben segít a saját kórjával szembesülő szenvedőnek „életre váltania” a fatális belenyugvást?
A „karinthyság”, számomra, leginkább egy kedélyállapot. Határtalan, minden hiúságtól mentes, szeretetteli létélmény. (Verebes Ernő)
Többször is rákérdezett Ernő, miért szeretnéd ezt a történetet? Nyilván motivációt és kiinduló pontot keresett a drámaíró, hiszen tét nélkül minek. Nagyon sok mindenről beszéltem akkor. Csak a lényegről nem. A valós válasz két évre rá érkezett meg, amikor már túl voltunk pandémián, a főszereplőnk kulcscsonttörésén, az író halál közeli betegség kálváriáján, akkor még nem tudtuk, hogy személyes történetünkké válik. Szélesebb értelemben a pandémia előhírnökei leszünk. Majd jött az átértékelődés időszaka. „Az életet viszont akkor kezdhetjük másodjára élni, ha a test majdnem meghal, de mégsem hal meg, és míg a gyógyulás útjára lép, új értelmet keres magának. Mintha az eddigitől teljesen különböző érzékszerveket kapna ajándékba az ember, minek következtében áthangolódik a világ, és olyan képeket, hangokat és ízeket kínál, mint soha azelőtt.
Áthelyeződnek a hangsúlyok, és az addig nélkülözhetetlen dolgokból hirtelen nevetségesen olcsó és kisszerű játékok lesznek – mint például egy porcelán kutya – míg egy ügyetlen kézmozdulat, egy gyerekkori íz, egy eddig észrevétlen zsírfolt a konyhabútoron, lényegi dolgokat fed fel.” (V.E) Mindezt azzal a „karinthysággal” mely nélkül nem lehet túlélni: a humor szikéjével. Számomra önismereti kaland volt ez az időszak. Kínálkozott egy tükör, amibe nem csak reggel néztem bele. Ha valaki mégis úgy gondolná, hogy előadás után haza viszi ezt a tükröt, már megérte. (Kálló Béla)
1973-ban született Szabadkán. Általános és középiskolai tanulmányait követően az Újvidéki Művészeti Akadémia Dráma Tanszékének Magyar Nyelvű Színészet Szakán szerzett diplomát 1995-ben.
Harminc éve foglalkozik színházzal, nem csak Vajdaságot, de a régi Jugoszlávia területeit és a Kárpát-medence minden zugát bejárta. Alkotó tevékenysége során többek között a Kosztolányi Dezső Színházban rendezett és játszott, a Zentai Magyar Kamaraszínházban színészként, rendezőként, díszlettervezőként volt jelen, a győri Forrás Színházi Műhelyben, a szarvasi Cervinus Teátrumban színészként, a Zsámbéki Színházi Bázison színészként és producerként is dolgozott. De alkalmi szereplései voltak más színházakban és médiában is.
1988–1995 között a Tanyaszínház aktív tagja, 1991–1995 között az Újvidéki Színház színésze, 1995–1998 között a belgrádi KPGT tagja, színészként és rendezőként a szabadkai Népszínházban volt munkaviszonyban 1999–2011 között, majd 2011–2018 között a szabadkai Gyermekszínház színésze, 2018-2022 között az Udvari Kamaraszínházban dolgozott színészként és rendezőként.
2004-ben megalapította a szabadkai Színházi Műhelyt, amelynek mai napig osztályvezető tanára, emellett oktató tanár a Szép Szó versmondó táborban és a MAdT táborban, műsorvezető a Pannon RTV-ben. A Rés Civil Szervezet elnöke. Az Isteni Színjáték Társulat művészeti vezetője.
Szerepeit és rendezéseit számos díjjal jutalmazták.
Díjai:
Középiskolások Művészeti Vetélkedője: vers- és prózamondásban többszörös első díj;
