A StandStill az én pszichológiai és metafizikai kérdésein alapul, amelyek a valódi identitás és az ego közötti kompromisszumként értelmezhetők. Freud analógiája a jéghegyről (az elme különböző szintjeiről), valamint az a régi kínai elképzelés ihlette, amely az egót tűzként ábrázolja („mely melegen tart és megvilágítja az utat, amíg a láng irányítása alatt van, de ha egyszer kiszáll" az irányítástól, csak pusztulásba ég”).
A koreográfiai munka váltakozó szakaszokon keresztül fejlődik, ahol néha az én irányít, máskor pedig az ego veszi át a vezetést. Megtalálhatja-e az ember az egyensúlyt önmagában, és végül megszabadulhat-e a buzgó, telhetetlen öntörvényű egotól? Az ego identitásunk része, vagy a társadalmi eszmék által megvalósított „tudatos gondolkodó szubjektum”? Teljesen elszakadhatunk az egótól, vagy képesek vagyunk-e valaha abszolút kontrollálni azt? Mennyit akarunk valójában csinálni abból, amit ténylegesen megteszünk?
A duett célja, hogy feltárja az ego hangját a fejünkben, olykor magasabb hatalomként játszva, mindenkor önbíráskodásra késztet, önmeghatározásokhoz és korlátokhoz vezet.
Anibal dos Santos Lisszabonból, Portugáliából származik. 20 évesen kezdte szakmai pályafutását. A lisszaboni Nemzeti Konzervatórium Tánciskolájában végzett táncoktatás után Pedro Ramos-szal, Kwenda Limával és Marina Nabais-szal dolgozott koreográfiai együttműködésben.
2013-ban, miután a Berlini TanzOlymp Nemzetközi Táncfesztiválon ezüstérmet kapott, ösztöndíjat ajánlottak fel neki és Svájcba költözött, ahol olyan koreográfusokkal dolgozott, mint Franz Brodmann, Jacqueline Beck, Félix Duméril.
2014-ben Németországba költözött, ahol négy évet töltött a Lüneburgi Színház táncegyüttesének tagjaként Olaf Schmidt művészeti irányítása alatt, olyan nevekkel, mint Orkan Dann, Anselmo Zolla és mások.
Ezzel párhuzamosan Anibal lehetőséget kapott arra, hogy saját koreográfusként dolgozzon. 2015-ben a hamburgi és a müncheni helyi koreográfiai versenyen 1. díjat, a bukaresti világversenyen pedig 6. díjat nyert „Dis(a)ble” című koreográfiájával, amely saját szerzője.
A "StandStill"-t (2015) Francesc Fernandezzel együttműködve hozta létre, a "Stultus" (2015), az "ex umbra in lucem" (2017) Phong Le Thanh darabjait számos németországi színpadon, a 6. Nemzetközi AIDS TanzGalán, illetve Hagenben, valamint a Palma de Mallorcai szabadtéri táncfesztiválon Spanyolországban, mutatták be.
2018-ban szabadúszó táncosként és koreográfusként kezdett dolgozni, miközben a magyarországi Compagnie Pál Frenákhoz csatlakozott.
Időközben több projektben is közreműködött, táncosként és koreográfusként olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Ian Robinson, Rachael Osborne, Helder Seabra, Laura Macken, Nora Elberfeld, Jonas Woltemate, Sabine Glenz, Fernanda Ortiz, Heike Brökerhoff és mások.
Olyan darabok szerzője, mint a "(Co)Rupture" (2011), "Um todo em parte" (2012), "Lumen Umbra" (2013), "Instinctu" (2014), "Fat(a)e" " és "End Line" (2016), "IsCo" (2018).
A lüneburgi TanzGala für Alzheimer Theatre 2019-ben mutatták be az Esteházy Fannival közösen létrejött „PriMotiv” duettet.
Az elmúlt 13 évben különböző társulatoknál és művészeti alkotóknál tanul és dolgozik a tánc területén Európa-szerte. A németországi hamburgi székhelyű művész, folyamatosan együttműködik különböző művészeti ágak művészeivel, és rendszeresen tart workshopokat és táncórákat kezdő és haladó szintű táncosok számára, többek között Németországban, Portugáliában, Spanyolországban, Svájcban, Liechtensteinben, Magyarországon és Brazíliában.
