Minden ország, minden nemzet szellemiségét a kultúrája, műveltsége fejezi ki a legjobban. Azon belül is meghatározó szerepet játszik a művészet, és, természetesen, a színház titokzatos, illékony, ugyanakkor szenvedélyes, elgondolkodtató, lélekre és szellemre ható művészete. Így indult a MITEM.
Ahogy a tragikus sorsú spanyol költő-drámaíró? Federico Garcia Lorca fogalmaz: “A színház az egyik legkifejezőbb és leghasznosabb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát, vagy hanyatlását jelzi. A finom érzékenységű és minden ágában – a tragédiától a bohózatig- jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát.”
Ez a gondolatiság, ez a szemlélet vezette Vidnyánszky Attilát és vele együtt dolgozó munkatársait, amikor 2014-ben útjára indították a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót (Madách International Theatre Meeting), hogy a magyar színházi életet egy olyan nemzetközi rangú fesztivállal gazdagítsa, mely tágra nyitja a kapukat a világszínház ismert és számunkra kevésbé ismert kultúrái előtt, ugyanakkor felhívja a külföldi alkotók figyelmét is a magyar színházművészetre, s ezzel együtt intenzíven bekapcsolja hazánkat a világ színházi vérkeringésébe.
2014-ben az Euronews televíziós csatorna így tudósított az eseményről:
Vidnyánszky Attila így köszöntötte az első találkozót:
Színházi fesztivál, találkozó. Mindkét fogalom szinonimája egy olyan igénynek, mely a szakmai tapasztalatok cseréjét, az ismerkedést, a találkozást tűzi ki célul. Úgy érezzük, eljött az idő, amikor Magyarország is beléphet egy színházi összjátékba, mely a budapesti Nemzeti Színház kezdeményezésére indul, és a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül a legjelentősebb európai (és nem csak európai) társulatok, műhelyek otthonává válhat erre a néhány ünnepnapra.
A MITEM nem verseny, találkozónk célja hosszú távú alkotói kapcsolatok felvirágoztatása régiónk hagyományokból táplálkozó újító törekvésű színházai között. A műsorterv nem a kortárs dramaturgiára összpontosít elsősorban, inkább a különböző stíluskorszakokban létrehozott, főleg klasszikus művekből kiinduló, korszerű vizualitással bíró produkciókat célozza meg. Talán ezért is volt számunkra kikerülhetetlen a nagy magyar drámaíró, Madách Imre személye, akiről e Nemzetközi Színházi Találkozó a nevét kapta. Madách főműve, Az ember tragédiája, azon kívül, hogy szinte valamennyi európai nyelvre lefordították, mindmáig az egyik legjelentősebb sors- es világdráma, közeli rokonságban Goethe Faustjával, vagy Milton Elveszett paradicsomával. Még ma is számos titkot rejt magában, így a világ legkülönbözőbb pontjain ösztönöz arra alkotókat, hogy megszólaltatásához formát találjanak.
Tavaly a színházi világ a nagy orosz rendező, Sztanyiszlavszkij születésének 150. évfordulóját ünnepelte. A mi 2014-es találkozónk díszvendége is az orosz színház lesz, ahol példaértékű a hagyományok és az innovációk, a Mesterek és Tanítványok gyümölcsöző kölcsönhatása. Ennek jegyében külön programsorozatot szentelünk az orosz-magyar színházi kapcsolatok száz évének.
Az előadások mellett rendezett szimpoziumokon, szándékaink szerint, különböző kultúrpolitikai és szűkebben vett szakmai kérdéseket vetünk majd fel. Fontos, megvitatásra váró téma, hogy mi a szerepe ma a nemzeti színház élő intézményének, feladatának tükrében mi különbözteti meg a többi színháztól, hovatovább, mivel tud egyediségében hozzájárulni a hazai és az egyetemes kultúrához. Ugyancsak izgalmas szakmai programot jelenthet a különböző népek előadói tradícióinak bemutatása is, illetve, hogy miképpen épülnek be a hagyományos formák, illetve technikák a mai színházi esztétikába. Reményeink szerint, nemzetközi találkozónkat mesterkurzusokkal, tematikus konferenciákkal, kiállításokkal, és nem utolsó sorban kötetlen beszélgetésekkel, komplex kulturális eseménnyé fejleszthetjük, mely építően hat majd éppúgy a hazai, mint a nemzetközi színházi dialógusra.
Dr. Király Nina – A válogatás nézőpontjai
Számos nemzetközi fesztivállal állok régóta kapcsolatban. Ezeket rendszeresen látogatom, némelyiknek zsűritagja vagy tanácsadója vagyok, mi több, hosszú évek óta tartó szakmai barátságok is kötődnek hozzájuk. Biztosan tudom például, hogy a belgrádi BITEF vagy a szentpétervári Baltic House fesztiválon jó előadásokat fogok látni, máshol a program alapján válogatok. Mindig nagyon sajnáltam, hogy azok a kiemelkedő előadások, amelyekkel itt-ott találkozom, Magyarországon nem láthatóak. A budapesti őszi és tavaszi fesztiválok mindeddig elsősorban képzőművészeti és zenei fórumok voltak, nem adhattak átfogó képet az európai színház állapotáról és nem tudhattuk meg, hogy a magyar színház hol is tart ehhez képest.
Amikor felmerült egy a Nemzeti Színház által megrendezett színházi fesztivál lehetősége a Tavaszi Fesztiválon belül, először a környező országok nemzeti színházainak találkozóját terveztük. Azonban Varsóban már elindították ezt a vonalat, és kiderült, hogy a nemzeti színházak önmagukban nem feltétlenül visznek színpadra minden évadban különleges előadést, ezért azt gondoltuk, hogy olyan nagy múltú színházakat hívunk meg, amelyek a hagyományból merítve újító előadásokat hoznak létre. Végső soron némiképp tematikusra sikeredett a fesztiválunk. Azzal kezdődött, hogy Vidnyánszky Attilát és engem meghívtak Szentpétervárra az új Alekszandrinszkij Színház megnyitójára, és ott kiderült, hogy valójában az orosz színházról is nagyon keveset tudunk manapság. Így alakult ki az első találkozónk vezérfonala: hol tart mostanában az orosz színház két fő vonulata, a pszichológiai színjátszás, amely Sztanyiszlavszkijtól indul – akinek tavaly volt születésének 150. évfordulója –, és a játékszínház, amely Mejerholdhoz köthető –, és hol tartanak a fiatal rendezők? Az orosz színház felújította azt a rendszert, ami a híres színházak mellett működő stúdiókkal biztosítja a hagyomány és az újítások folyamatosságát.
Felidéződött bennem a válogatás során az is, hogy amikor a kilencvenes évek elején elindult a lengyelországi Kontakt Fesztivál, annak az igazgatója, Krystyna Meissner meghívta a Szovjetunió volt köztársaságaiból azokat a színházakat, amelyek az orosz színházi iskolából indultak, de végül beépítették azt a saját nemzeti poétikájukba. (Ahogyan azt Vidnyánszky Attila is tette a beregszászi társulatával.) Ez nagyon újszerű és tanulságos volt, és most a nagy orosz színházak kontextusában izgalmas lenne megnézni, hogy a grúz, a litván, a lett vagy a tatár színház hol is tart. Hogyan fejlődik tovább az orosz színházi iskola a saját miliőből, problémakörből? Mint válogató, tehát nem voltam eredeti, mivel a Toruni fesztivál felfedezése volt rám hatással.
