Sebastian-Vlad Popa 1968-ban született Bukarestben, 1991-ben szerzett bölcsész diplomát a bukaresti Tudományegyetemen, ahol 1994 óta irodalmat tanít. 2000-ben lett a filológia doktora és 1994-től a kritikusok nemzetközi szövetségének (A. I. C. T.) tagja. Több színházelméleti könyv szerzője és szerkesztője kulturális folyóiratoknak. Tanított színházi egyetemeken Szebenben és Marosvásárhelyen, valamint két évig Dél-Koreában, Szöulban a román tanszéken. Kétszer is elnyerte az UNITER román színházi szövetségtől az év legjobb kritikusa díjat. A 2013‑ban megalapított INFINITEZIMAL című kulturális folyóirat főszerkesztője, ebben a lapban jelent meg Silviu Purcăretéről szóló esszéje, A dráma celebrálása.
1989 után a román kultúrának első és feltartóztathatatlan vitalitással feltörő megnyilvánulása Silviu Purcărete színháza volt. Vitalitásról írok, de igazságra gondolok, mert e két fogalom egymásból következő tartalmára utalok.
Silviu Purcărete előadásai – a román színházi életben először – nem az illúziót vagy a hipotéziseket, nem az ítélkezést vagy az üres transzcendencia hamis összefüggéseit celebrálják, még kevésbé a szórakoztatást és a „politikai” szándékot állítják előtérbe, hanem magát a világot mutatják fel – kibékíthetetlen ellentmondásaival együtt. Vitathatatlanul. Minden előítélettől és elvárástól megszabadulva. Színháza semmiképpen sem rossz szándékú, ellenséges, igazságtalan. Hanem tiszta, tehát nyers, könyörtelen, ünnepélyes, kíméletlen.
Olyan lehetséges elődeivel, mint Artaud, Grotowski vagy Kantor, Silviu Purcărete művészete egyszerűen SZÓ SZERINT értendő. Minden az, aminek látszik: az igazság közvetlen értelmében – távol van attól, hogy bármiképpen is vádaskodjon, megszabadít minden eleve eldöntöttségtől. Visszaadja neked ellentmondásaid extázisát, mely nem hoz beteljesülést, de szabad emberré tesz.
Mi a módszere Silviu Purcăretének?
Nevezzük e módszert „a tárgy megkettőzésének” – ez adja a dráma művészetének alapját. De a „megkettőzött tárgy” egy olyan közhely, melynek lényegéhez a színházban általában senki sem tud közel férkőzni, ha csak nem véletlenül. A dráma terében a funkció-párokat együtt kell megjeleníteni a jelenlét érdekében, mégpedig úgy, hogy minden funkciónak az ellenkezője is érvényre jusson, ez a „megkettőzött tárgy” légyege. Az összekapcsolás a diszjunkció[2]• által a tárgy pontosságát szavatolja: így az nem értelmezve, hanem közvetlenül hat, szó szerint, bármely szubjektív vagy morális elvárástól mentesen. Igazsága az eldöntetlenségben van. Demonstrálja az elkülönbözést, hogy a lehetőséget lehetetlenséggé változtassa, és hogy a választás lehetetlenségéből az ideális (és kritikai) kiindulópontot hozza létre egy ősi megtapasztalás átéléséhez.
Silviu Purcărete a színpadon a fátumot idézi meg. Megmutatja, hús-vér valójában láttatja azt, és nem az irodalmi elemzésekben szereplő feltételezett mozgatóként. A fátum egy beláthatatlanul nagy vagy egy végtelenül kicsi megkettőzött tárgy, az ellentmondások végletekig precíz summázata maga.
Ezt a tömény fatalitást látjuk a Phaedra Kórusában az Aiszkhülosz és Euripidész drámái alapján a kilencvenes években rendezett craiovai előadásban. A százlábú (kórus) fekete nadrágos, cilinderes egyénekből áll, mindegyiknél hatalmas pásztorbot (aggastyán papok ők) és tábori szék, akár egy vezérkar megfigyelőállásán, műpocakokkal és -popókkal. Ez a homogén és funkcionális férfi-testület erősíti és korrigálja a csak látszólag előtérben álló egyének (Phaedra, Hippollytos) elhajlásait. De a mindenütt jelenlévő Kar titkos többlete lényének feminitásában van. A tragédia csúcspontján fiatal női testekként, megszabadulva a férfiuralom jelentőségteljes kölönceitől, fedetlen mellekkel ujjonganak a legyőzött (Hippollytos) fölött. A földi síkon közlekedő istenség – a végzetes elhatározás etikai és nemi ellentmondásai közepette önmagát gyarapítja; a Kórus állandó ingadozásban van bölcsesség és kegyetlenség, visszafogottság és féktelenség, támogatás és letámadás, ésszerűség és a vér sötét törvényei, szükségszerűség és szeszély, maszkulin és feminin jelleg, öregség és fiatalság között…
Sebastian-Vlad Popa írása magyar nyelven eredetileg a Szcenárium magazinban jelent meg. A szöveg teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
Fordította: Kulcsár Edit
