Április 11-15. között a 10. Színházi Olimpia keretében létrejövő DEPO Dance Festival öt estjén hat együttes lép fel, a hazaiak mellett jelentős külföldiek is. Kutszegi Csaba írása.
A DEPO Budapest IX. kerületében, a Koppány utcában található. A játszó-, próba- és befogadóhely a Budapest Táncszínház stúdiószínháza is egyben. A nagy múltú táncegyüttest 1991-ben Földi Béla alapította, ahogy 20 évvel később, 2011-ben a DEPO-t is. Mindkét intézmény a megalakulása óta összeforrt Földi Béla nevével, aki táncosként kezdte a pályafutását, hamar koreografálni is kezdett, művészetpedagógiai tevékenysége pedig az ezredforduló magyar tánctörténetében meghatározó jelentőségűvé vált.
Mindez a DEPO működését napjainkig meghatározza: próba- és játszóhely, ahol a Budapest Táncszínház és más együttesek dolgoznak és lépnek fel, különböző korcsoportok számára rendszeres oktatás zajlik, köztük elitképzés is, amelyben profi táncosok tökéletesíthetik tudásukat. A hely működtetőinek kultúraszervező tevékenysége is figyelemre méltó, ennek ékes bizonyítéka az április 11-én kezdődő „Színház szavak nélkül” című DEPO Dance Festival, amely a 10. Színházi Olimpia része.
A fesztivál öt estjén hat együttes lép fel, a hazaiak mellett jelentős külföldiek is. A részletes műsor ide kattintva olvasható.
Valamennyi előadást jó szívvel ajánlom, én magam három este látogatok el a DEPO-ba, az alábbi koreográfiákat fogom megnézni: Sághy Alexandra Három nővérét a Budapest Táncszínház előadásában, az Ototeman & Lisztmánia című estet, amelynek szerzői: Stefania Menestrina, Sofia Galvan és Zachár Lóránd (az olaszországi La Compagnia Opus Ballet (COB) és a Budapest Táncszínház közös előadása), valamint Raza Hammadi két alkotását, A negyedik hullám után-t és a Brontë nővéreket (amelyek az INVERSEDANCE – Fodor Zoltán Társulat és Hammadi együttese, a franciaországi Ballet Jazz Art produkciói).
A Három nővért öt éve, a bemutatója óta akarom bepótolni, akkor ugyanis nem tudtam megnézni. A koreográfiának igen jó a híre (rangos szakmai díjat is nyert), és Sághy Alexandrát korábban láthattam igen igényes előadásokban táncolni. Alkotóként hasonlóan gördülékeny táncnyelven fogalmaz, mint amilyeneken előadóként interpretált. A Budapest Táncszínház táncosaira jellemző technikás táncnyelv a kisujjában van, ez a Három nővérben is bizonyítást nyer (ahogy azt láttam a darab néhány részletének elérhető felvételén, és hallottam véleményként szakmai berkekben).
Ráadásul én kifejezetten szeretem (vannak, akik idegenkednek tőle) a klasszikus, mitológiai, irodalmi vagy színházi témák, színdarabok kortárstánc-színpadi feldolgozásait. Ezekben általában nem pereg végig (főleg nem részleteiben) a történet, hanem a lényegesnek ítélt, kiemelt állapotok, helyzetek jelennek meg bennük sokatmondón, új tartalmakkal, elvont ábrázolásban.
Az Ototeman & Lisztmánia című estre egyrészt a kíváncsiság visz, másrészt biztosra megyek. La Compagnia Opus Ballet 1999-ben jött létre, azóta is Firenzében működik az alapító Rosanna Brocanello művészeti vezetésével. Repertoárjukra tekintve kiderül, hogy általában különböző vendégkoreográfusokkal dolgoznak, és – egyebek mellett – kedvelik az extrém modernitást, a harsány, nem ritkán provokatív színpadi látványosságokat. Az Ototeman című húszperces kettőst alkotókként két fiatal táncos, Sofia Galvan és Stefania Menestrina jegyzi, és maguk is adják elő a koreográfiát. A cím magyarul totemet jelent, ami a párkapcsolatok egyszerre rituális és játékos, messze múltban gyökerező és mindig aktuálisan változó jellegére utal.
Zachár Lóránd Lisztmániájával biztosra lehet menni, hisz Zachár az egyik legígéretesebb magyar kortárstánc-koreográfus, 2010-ben, hollandiai tartózkodása után hazatérve, szinte üstökösként tűnt fel a magyarországi táncéletben. Klasszikus baletten alapuló, erősen technikás táncnyelven fogalmaz, rendkívül muzikális, ennek megfelelően az elmúlt bő tíz évben jelentős szakmai és közönségsikereket aratva, „végigkoreografálta az országot”: valamennyi igényes kortársbalett-együttesünkben bemutatkozott (a Lisztmánia első változata is 2012-ben készült a Pécsi Balett számára).
A negyedik hullám után és a Brontë nővérek Raza Hammadi koreográfiái. Hammadiról nem túlzás állítani, hogy már jó három évtizede igazi világsztár. Korábban Földi Béla mestere volt, és az évek során elmélyült a kapcsolata a Budapest Táncszínházzal. De Hammadi először 1991-ben dolgozott Magyarországon, méghozzá a Magyar Állami Operaházban, ahol két egyfelvonásosát tanította be a balettegyüttesnek (a Tangót és az Archipelt). A történet nekem is személyes emlék: az a megtiszteltetés ért akkor, hogy fiatal operaházi táncosként a Tango betanításában én lehettem Hammadi magyar asszisztense, majd néhány évig, amíg a darab repertoáron maradt, én vezettem a próbáit. A Brontë nővérek egyébként 1993-ban készült, klasszikussá vált Hammadi-opus, felidézi az akkori idők bátor, de igényes „mély harapásait”, mindemellett ma is aktuális.
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
