Két teljesen különböző úton is el lehet jutni ugyanoda – ezt példázta számomra a legutóbbi két MITEM-elődás, a Jelentés az Akadémiának és az Ifjú barbárok. Előbbi az athéni Zero Point Theatre, utóbbi a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának produkciója. Az mindkettőre jellemző, hogy fittyet hányva a tradicionális, vagy az elvárható megközelítéseknek, az alkotók igyekeztek valami lényegi erőt megragadni a két, gyökeresen más alapanyagban. Ungvári Judit írása.
Utak és útkeresések
A 2008-ban alapított fiatal görög társulat vezetője, Szavvasz Sztrumposz az Attisz Színházból indult, így nem meglepő, hogy ugyanazt a „dionüszoszi” keresést folytatja, mint mestere, Theodórosz Terzopulosz. A pandémia időszakában készült és 2021-ben bemutatott előadás Franz Kafka egyik ismert metamorfózis-történetén alapszik, amelyben a Rőtpéter nevű majom emberré válásának lehetünk tanúi.
A rendező két irányban indította el a színészeit az alkotófolyamatban (ahogy lényegében erről be is számoltak a közönségtalálkozón, amikor a munkafolyamatot ismertették): ez az út egyfelől a testben meglévő energia kiszabadítására, másfelől a színészi lét gyökereinek, eredőjének belső felkutatására irányult.
A végeredmény egy sajátos, konkrét fizikai bravúrokból építkező, ugyanakkor a testtel nagyon is lírai, költői módon bánó, kollektív előadás. Dionüszosz a testünkben lévő kriptában várja megváltását – fogalmazott a rendező. Az előadás nézői megérezhették, mit is jelenthet ez.
Az Ifjú barbárok Bartók és Kodály életéből merítkező, összművészeti kavalkád, melyet rendezőként ifj. Vidnyánszky Attila, íróként Vecsei H. Miklós jegyez, akik korábban már készítettek egy hasonló produkciót Kinek az ég alatt már senkije sincsen címmel, Arany János életéből.
Ebben az előadásban a két emblematikus magyar zeneszerző, de főként Bartók „szenvedéstörténete” elevenedett meg, egészen elképesztő asszociációs gondolatgazdagsággal. A valamivel több, mint három óra alatt impulzusbombák tömkelegével szórták meg az alkotók a gyanútlan közönséget, hogy aztán a végén összeálljon egy sajátosan költői, kollektív előadás az emberi mivoltában nagyon is esendő, ám zenéjében nagyon is testes, „barbár” energiákat megmozgató géniuszról.
Mindez a bartóki életműhöz méltón, egyszerre speciálisan magyar, ugyanakkor nagyon is univerzális módon nyilvánult meg. Az előadás alkotói az improvizációkból táplálkozó, bravúros játékossággal, élőzenével és tánccal, rengeteg humorral dolgoztak, amibe még az is simán belefért, hogy Bartók mókásra vett figuráját egy törékeny nő, Imre Éva alakítsa (parádésan).
Zsigerek és élmények
Bármennyire is különböző volt a két előadás, nagyon zsigeri módon kutakodott az alkotó ember környékén. Szavvasz Sztrumposz a közönségtalálkozón arról beszélt, hogy a színészeivel annak okát keresték, miért is lettek színészek. A kafkai elbeszélés jó alap, jó kiindulópont volt ahhoz, hogy a színészi metamorfózis lényegét kutassák. A szigorúan kontrollált gyakorlatokon keresztül megnyilvánuló test lázadása elvezethet egy olyan állapothoz, amelyben a test saját szabadságát produkálja – fogalmazott a görög rendező az előadásuk kapcsán.
Célba találtak, hiszen az előadás egyik nézője ki is emelte a közönségtalálkozón, mennyire különleges értelmet kapott számára a szövegben felbukkanó „szabadság” szó. Az Ifjú barbárok színészei ijesztő, ám nagyon izgalmas és felszabadító próbafolyamatról számoltak be. Arról is beszéltek, hogy valójában nincs kötött szövegkönyv, s az improvizációkból kijut az előadásokra is. Nincs két egyforma este, a közönséggel való párbeszédben folyamatosan változnak a hangsúlyok, még számukra is mindig más és más gondolat kerül reflektorfénybe. Ez az állandó intellektuális vibrálás valahogy mégis képes volt eddig a közönségből nagyon mély élményeket előhívni – mondták ők, és tapasztalhattuk meg mi is a nézőtéren. A szabadsághoz sokféleképpen el lehet jutni, ahogy a színház közösségi rítusához is.
