Mi kell ahhoz, hogy a művészek szakítsanak évtizedek alatt megcsontosodott elmélet-ellenességükkel? Az persze nagyon is érthető, ha egy alkotó valójában nem elméleti, hanem gyakorlati válaszokra vágyik, hiszen ő már eleve formában, produkcióban gondolkodik. Ezért is volt szerencsés Végvári Viktória koncepciója, aki a Budapest Bábszínház AbstracTalks konferenciáját, a május 6-ától 19-éig tartó Abstract Bábos Fesztivál nyitó rendezvényét a gyakorló bábosok és az általuk megszólított, az adott témában járatos „civil” személyek élő párbeszédére alapozta, s hogy ezen eszmecserék keretében láthattunk a bábművészet egy-egy szegmensét felvillantó képsorozatot, sőt élő játékot is.
Az első dialógusban, mely Kocsis Eszter bábkészítő és Rab Árpád jövőkutató között zajlott, az a Pont nevű tárgy került reflektorfénybe, ami vagy aki a Budapest Bábszínház tavaly alapított Kísérleti Stúdiójának Ponttól pontig produkciójában játszik „főszerepet”. Az előadás, melynek pazar képanyaga a neten is megtekinthető, a konferenciát követő napon, május 7-én került bemutatásra, de május 18-án és 26-án is látható lesz.
Ez a bizonyos „élő” tárgy egy okostelefonnal irányítható, mesterséges intelligenciával bíró műanyag gömb, mellyel – amint a műsorfüzetben olvasható – „a hagyományos bábtechnikai megoldásoktól eljutunk a robotika izgalmas területére”. A témából most doktoráló Kocsis Eszter megszólalása azért volt rokonszenves, mert ennek az általa irányított tárgynak a bemutatása kapcsán mindnyájunkat felzaklató kérdést tett föl jövőkutató partnerének: az ember mint természeti lény státuszát megrendítő technológiát hogyan humanizálhatjuk a hétköznapokban, konkrétan a gyermeknevelés terén? Mire a bölcsész képzettségű Rab Árpád ezzel dobta vissza a labdát: a jövőkutatók manapság éppen a művészektől várják a választ arra a dilemmára, hogy a robotikában, a mesterséges intelligencia fejlesztésében merre és hogyan tovább.
Első pillanatra talán meglepő, hogy egy író, Gimesi Dóra bábos-dramaturg éppen Rófusz Kinga könyvillusztrátort választotta beszélgetőpartneréül, aki szavak nélküli képkönyvével, az Otthonnal, és a belőle készült animációs filmmel az idén a bolognai könyvvásár Crossmedia-díját nyerte el. Az persze könnyen belátható, hogy a silent book műfaja miért olyan sikeres manapság a nemzetközi könyvpiacon, mint ahogy az is igaz: az írni és olvasni nem tudó óvodás korosztály számára a képpel, mozdulattal, zenével mesélő bábelőadások a legalkalmasabbak. Arra is érdemes volt ennek a párosnak felhívnia a figyelmet, hogy a képkönyveknek és a szöveg nélküli bábelőadásoknak a 21. században nem szabadna hiányozniuk a hazai kulturális kínálatból. De hadd jegyezzük meg: az a műsorfüzetben olvasható izgalmas fölvetés, melyet ebben a párbeszédben az imponáló elméleti fogalomkészlettel operáló Gimesi Dóra igazából csak érinteni tudott, valójában egy erre a témára fókuszáló, önálló konferenciát is megérdemelne: „Milyen történetszövési, dramaturgiai szempontok merülnek fel, ha nem szavakkal mesélünk?”
A következő előadó, Szántó Viktória bábos, író-dramaturg az előtte szólókhoz kapcsolódva bevallotta: amikor az egyik magyar népmese szöveg nélküli színpadra állításával kísérletezett, bizony kudarcot vallott, ami azóta is elgondolkodtató a számára. Ezután tért át a maga témájára, mely a Nők bábszínpadon (Women and Pupperty) című antológia bemutatására. Mivel azonban túl sok név, alkotói portré került szóba, ez a mustra csupán a figyelemfelkeltésre volt elegendő. Így Keserü Katalin művészettörténészre, Szántó Viktória készülő dolgozatának témavezetőjére maradt az antológia kapcsán felmerülő kérdések megfogalmazása. Neki köszönhettük, hogy a manapság divatos gender-tematikán túl tágabb perspektívából láthattunk rá a nőművészet múltbeli előzményeire és jövőbeli távlataira, kutatandó területeire. Felidézte például, hogy a mostani Budapest Bábszínház jogelődjében, az Állami Bábszínházban hogyan kapott lehetőséget a kísérletezésre a 70-es években az eredetileg festő Ország Lili és a szobrász Schaár Erzsébet, az a két női alkotó, akiket ma már a magyar művészettörténet ikonjaiként tartunk számon. S mint kutatandó témára hívta fel a figyelmet arra is, hogy a 19–20. század fordulóján a polgári családoknál még a hétköznapi élet része volt az anyák és gyermekeik közös bábjátéka.
A szünet utáni párost a bábművészet részéről Kuthy Ágnes rendező, tanár és a több műfajban is otthonos Novák Péter alkotta, akik közösen jegyzik például a Csoóri Sándor halálának ötödik évfordulójára készült ballada-játékot, a Halálra táncoltatott lányt. Először Kuthy Ágnes, az SZFE doktorandusza vázolta az árnyjáték alakulástörténetét, kitérve a műfaj kultikus eredetére és a mai művészi bábjátékban való alkalmazására. Majd arról a pozitív oktatói tapasztalatáról számolt be, hogy akiket fiatal művészként sikerült egy-egy kurzusára becsábítania, azokat elvarázsolta és fogva tartja azóta is az árnyjáték misztériuma. Ezek után Novák Péter arról beszélt, hogy milyen jelentésrétegekkel gazdagíthatja a táncdrámát az árnyjátkos szcenírozás. A beszélgető partnerek élénk dialógusát követően az énekes-gitáros Novák Péter és Kuthy Ágnes egy árnyjátékos performanszot rögtönzött, mely arról szólt, hogy az „ember és árnyéka” egy olyan ontológiai alapviszony, amelyhez a művészet újra és újra visszatérhet – amit aztán csak megerősített Blasek Gyöngyi, a Budapest Bábszínház doyenjének hozzászólása: „Menjetek ki a napra, és figyeljétek meg, hogyan változik az árnyékotok!”
A következő páros, a fesztivál programjában rendezésével is jelen levő Kovács Domokos bábművész és Milovits Júlia terapeuta fellépése azt bizonyította, hogy a művészet és a gyógyítás közös eredete, hasonló funkciója ma sem kérdőjelezhető meg. Kovács Domokos arról beszélt, hogy ez a szoros kapcsolat közvetlenül összefügg az élő és az élettelen állapot problematikájával, ami a bábművészet alapkérdése: hogyan kelthető életre a báb, ez az úgymond élettelen tárgy? Kettejük dialógusa azonban igazából nem a báb, hanem a civilizált ember folyamatosan terápiára szoruló testisége felől közelített e kérdéskörhöz. A bábművész a maga előadásában mesterére, Duda Pavia holland táncművész bábosra hivatkozott, aki Bruce Marie előadásával szerepelt is május 11-én a fesztiválon. De említette Ilka Schönbein munkásságát is, aki a bábművészetben ugyancsak a transzhumanizmus hirdetője, a protézis-báb alkalmazásának világhírű képviselője. Ezt követően Milovits Júlia terapeuta arról számolt be, hogy az általa gyakorolt bowen-technika hogyan képes aktivizálni a civilizált ember elidegenedett testiségének önregeneráló képességét.
A konferencia produkció-értékű utolsó felvonása A kihasított tér beszédes címet viselte. Sarkadi Bence, a világjáró marionett-művész a produkciói helyszínén készült vetített képeket kommentálva sorra vette azokat a képességeket, melyekkel az utca művészeinek évezredek óta rendelkezniük kell ahhoz, hogy életben maradjanak. Arról számolt be, hogy erre a közösségi művészetre manapság Magyarországon nehéz idők járnak, és nemcsak a COVID miatt, amit mi is csak megerősíteni tudunk. S nem árt emlékeztetnünk arra, hogy a kommunista diktatúrában 1949-től ’90-ig az utcán színházat csinálni tiltott tevékenység volt. És bár a rendszerváltozás óta fel van oldva a tiltás, mégsem mondhatjuk, hogy legalább a sátoros ünnepeken az utcásoknak sikerül kihasítaniuk a maguk terét. Az említett felvételek nem is itthon, hanem olyan külföldi „kalapozó” fesztiválokon készültek, ahol láthatóan még mindig többezres tömeget tudnak megszólítani e műfaj legkiválóbb képviselői. Sarkadi Bence beszélgetőpartnere Szigeti Balázs üzleti kommunikációs szakember volt, aki nem mellesleg író és rendező is, és aki – mint kiderült – ezekre a külföldi turnékra is rendszeresen elkíséri őt. A két egyaránt bölcsész végzettségű alkotó tartós együttműködése egyúttal azt is bizonyítja, hogy a „színházi módszertanból” származó tapasztalatok az üzleti kommunikációban is sikeresen felhasználhatók. Szigeti Balázs expozéja után, mely e két szféra összekapcsolásának távlatairól szólt, Sarkadi Bence három bravúros marionett-etűdjét láthattuk, melyeknek műfajtiszta technikai kivitelezése lebilincselte a jobbára aktív bábosokból álló közönséget.
Az Absract Fesztivál záróeseménye május 19-én 18 órakor szintén egy szakmai program lesz: a magyar származású, Olaszországban élő sokoldalú bábművész, Molnár Gyula (1950) Tárgyszínház című könyvének bemutatója. A berlini Ernst Bush Színművészeti Főiskola tiszteletbeli professzorának ez az OSZMI kiadásában megjelent kötete, mely feljegyzéseket, idézeteket és improvizációs gyakorlatokat is tartalmaz, örvendetesen fogja gazdagítani a bábművészet egyelőre szegényesnek mondható hazai szakirodalmát.
Szász Zsolt és Pálfi Ágnes, a Nemzeti Színház Szcenárium folyóiratának szerkesztői
