Remekbe szabott, szórakoztató és elgondolkodtató produkcióval érkezett a zakopanei Witkacy Színház a MITEM-re. A lengyel avantgárd színházi zseni, Stanisław Ignacy Witkiewicz műveire specializálódott társulat ezúttal azt az előadását hozta el, amely a szerző fiatalkori zsengéin alapul. A karcolatszerű, játékos darabokból készült füzér izgalmas formanyelven, élőzenés kísérettel szólalt meg a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán.
A nagyszerű szkeccsfüzér és a beszélgetés alatt is az ismert jópofa kérdés motoszkált bennem: van-e élet a halál előtt? És ha igen, mi az értelme? Nagyjából ez foglalja össze a színpadon látottakat, amelyről az alkotók is beszéltek az előadás után, de erről később. Az elmúlt évben az Egy kétfejű borjú metafizikája című Witkiewicz-darabbal vendégeskedett a fesztiválon a lengyel társulat, a szerző zsengéivel most is nagy sikert arattak.
Ez a produkció, éppen abból adódóan, hogy nem teljes műről van szó, több teret adott a rendezőnek és a színészeknek is a játékötletek megvalósítására. Parádés abszurd humoreszkek bontakoztak ki az előadásban, a festett arcmaszkoknak és a jelmezeknek is köszönhetően, remek fekete-fehér látványvilág, egyszerű, a játékot hangsúlyozó díszletelemek, és markáns, az improvizációra épülő zene körítésében. Utóbbit, a zenét érdemes külön is kiemelni, a zeneszerző, Włodek Kiniorski jazzmuzsikus elképesztő futamai, szaxofonszólói zsigeri hatásúak voltak.
A Witkacy társulatának tagjai anyanyelven beszélik az abszurdot, s azon is elgondolkodtatják a magyar nézőt, vajon miért van az, hogy nálunk az avantgárd színház nem igazán tudott kibontakozni, miközben lengyel barátainknál abszolút alapvető. Érdekes volt az előadás nyelvi világa, hiszen a zenei játékok szövege főként gyermekmondókákra és dalokra épült, ez a minimalista gyermeknyelv ugyanakkor a jelenetekben is sziporkázó színészi megoldásokra adott alkalmat.
Kiugró szkeccs volt e tekintetben az állatkerti jelenet, amikor az ellopott sült körüli „nyomozás” folyt. Az emberi karakterek állatbőrbe bújtatása persze nem újkeletű, de a fiatal Witkacynak sikerült olyan mókás alapot adnia, amelyből kiindulva a színészi játék igencsak brillírozhatott. A játékosság meghatározó volt mindvégig, ám a végső jelenet kicsit már komorra hangolta a nézőt: a vakon tapogatózó szürke ruhás emberek falanszterszerű látványa disztópikus jövőt sejtetett…
Az előadás utáni jó hangulatú beszélgetésen sok minden kiderült Witkiewicz életéről is. Andrzej Stanisław Dziuk, a társulatot vezető rendező először arról beszélt, a tavaly bemutatott kulcsmű után szerették volna megmutatni a budapesti közönségnek azokat a gyökereket, amelyekből a lengyel író munkája kinőtt, ezért választották ezt a 8-9 évesen írt skicceiből álló kollázst. A rendező mesélt arról is, hogy Witkacy apja festőművész volt, aki, miután felismerte, hogy a gyerek zseni, úgy gondolta, magántanulóként képezteti. Ebből született meg az otthoni tanulást kifigurázó jelenet.
Elmondta azt is, hogy Witkiewicz menyasszonya 1914-ben megölte magát, s ez a trauma egy életen át kísértette az írót. Utána hívta el az ismert antropológus, Bronisław Malinowski Új-Guineába, s aztán részben ebből az úti élményből született meg a tavaly látott Egy kétfejű borjú metafizikája című darab. Az első világháborúban az orosz cári seregbe került, nagyon sok eseménynek volt így szemtanúja, átélte a bolsevik forradalmat, látta a polgárháború borzalmait, és ezeket a tapasztalatokat is beleszőtte az életművébe. Megszökött Oroszországból, Zakopánéba került, és amikor 1939-ben kitört a második világháború, öngyilkos lett.
A beszélgetésen elhangzott, hogy Witkacy állandó jelzőjeként használják a metafizikai nyugtalanságot, erre a rendező kifejtette, nem véletlenül utaltak az előadásban folyamatosan a létezés furcsaságára, hiszen Witkiewicz számára is alapvető volt a metafizikai dimenzió, ő főként a tiszta játékra, a tiszta művészetre koncentrált. Nagyon fontos volt számára a forma, ezért lett az előadás nyelve is leginkább a gyermeki, sokszor irracionálisnak tűnő nyelvhasználat, a gyerekdalszövegekből, a halandzsákból, nagy egész formát akartak létrehozni. Dziuk szerint Witkacy gondolkodásának középpontjában az állt, mi lehet az értelme a létnek és a művészetnek a borzalmak közepette. Ezt szerették volna megmutatni az előadásban is, hiszen maga a létezés irracionális.
A dráma értelmezni próbálja a világot, de ma már olyan világban élünk, amiben nincs lehetőség az értelmezésre – hangsúlyozta a rendező, például hozva azt a jelenetet, amikor a frissen megkéselt hajléktalan mellett szelfiznek a fiatal lányok. A mai világunk is ilyen abszurd, összegezte a rendező, aki beszélt még arról is, hogy az előadás végén érzékeltetni akarták annak az az abszurditását is, hogy folyton félünk valamitől. Járványtól, nukleáris veszélytől, bármitől…
„Egy megfoghatatlan szürke massza a félelem is, érezzük, hogy valami szörnyűség jön, de előtte vajon lehet-e, képesek vagyunk-e élni? Mi, akik elvakultunk a jóléttől, a lustaságtól, a tévétől, amit, ha kikapcsolnak, már azt sem tudjuk, hol vagyunk. Az előadás végénnek vakság-metaforája nagyon is konkrét utalás napjainkra.” – fogalmazta meg a rendező.
A cikk eredetileg a Nemzeti Színház oldalán jelent meg.
