Silviu Purcărete, Európa-szerte elismert román rendező, óhatatlanul is magasra teszi a lécet az általa készített előadások számára. Ezúttal a Színházi Olimpia részeként a Vígszínházban, a kolozsváriakkal létrehozott Macbettjét láthattuk: a hatalom kisstílűségét egy nagystílű előadásban bemutatva. Török Ákos a Fidelio hasábjain írt az előadásról.
Még mindig sokakban élhet valamiféle vállveregető, felsajnáló jóindulat a határon túli magyar színházakkal kapcsolatban. „Szép dolog, hogy nehéz körülmények között is teszik a dolgukat, és még ügyesek is” – gondolják. Nagyobbat nem is lehetne tévedni. A legtöbb határon túli teátrum ugyanis legalább olyan jó, vagy akár jobb gazdasági helyzetben van a magyarországi színházakhoz képest, és az adott ország színházi hagyományaihoz is kapcsolódva gazdag és legtöbbször merészebb előadásokat hoznak létre. Ezt a hazánkba látogató határon túli előadásokkal egyre több helyen és alkalommal meg is tapasztalhatjuk. A Színházi Olimpia keretén belül érkező nagyszámú produkció például jó alkalom a tapasztalatszerzésre, az előadások iránti csökkent érdeklődés pedig a fenti, jószándékú, de téves előítéletességet példázza.
A Vígszínház évek óta tesz a tévképzet ellen, rendszeresen hívja meg Budapestre a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásait. Így most Silviu Purcărete Macbettje sem „szűzföldre” érkezett a Szent István körúti teátrumba. Még a csilláron is lógtak az emberek, ahogy szokás mondani, bár ez most elsősorban a rendezőnek szól: a román mester már nem egyszer varázsolta el a magyarországi közönséget különös hangulatú és látványvilágú, általában nagyszabású vagy egyenesen monumentális kiállítású rendezéseivel. Ezúttal Purcărete ezeknek az előadásoknak egy kis testvérét állította ki, és a kolozsváriak ezt hozták el hozzánk. Ez persze nem vesz el az előadás értékéből, ráadásul a monumentalitásnak a rendezői vízió nagyságán kívül vannak praktikus feltételei is, például a produkció költségvetése, ezért az nem is kérhető számon.
Shakespeare a hatalom természetét és az érte vívott harcot kevéssé szerethető, nagyrészt nagyformátumú alakok drámáján keresztül mutatta meg. A világtörténelem kortárs tapasztalataival összhangban Eugène Ionescónál ezek a figurák kisstílűek és nevetségesek: mint akiket kispolgári szalonokból és talponállókból fújt oda a szél. Ha viszont már tartás, gondolatok és bármiféle érdem nélkül odakeveredtek, nem eresztik az ingyen koncot. Itt a boszorkányok sem a hatalomvágy belső, gyilkos ösztökéi, amelyek a feleségével karöltve lassan legyűrik Macbettben az embert, csupán az alvilág szarkeverői…
