Május 11-én mutatta be a Pécsi Nemzeti Színházban Shakespeare III. Richárd című darabját az Újvidéki Színház társulata a 10. Színházi Olimpia keretében. Az előadásról Oroszlán Anikó írt kritikát.
Shakespeare III. Richárdját színpadra vinni nem csak azért nehéz, mert a darab nagyon hosszú, és követhetetlenül sok a szereplő, hanem azért is, mert a sok Richárd után nehéz újat mondani a figura mozgatórugóiról, motivációjáról. A torz testű királynak egyszerre kell velejéig gonosznak, de valamilyen értelemben mégis vonzónak, megnyerőnek lennie, hiszen miközben ármánykodik, és válogatás nélkül sorra gyilkolja rokonait, meg kell győznie a környezetét (leginkább a nőket), hogy mindezt Angliáért teszi, és mégis csak ő a legalkalmasabb uralkodó és férj.
A látványvilág nagyon hatásos; Valentin Szvetozarev és Szergej Szvetozarev díszlete klasszikus, de impozáns: magas palotabelső kazettás ablakokkal, a szélen mozgatható oszlopokkal, hátul ablak mögötti közlekedővel. Középen nedves homok, nehéz szaga a nézőteret is eléri. Később minden fontos történés ebben a homokozóban történik egyébként, a szimbolikára nem nehéz rájönni, ez a felnőttek és gyerekek játszótere, az anyaföld, a csatatér, a temető. Később a Richárd által végül elfoglalt trón is stílusosan egy sírhalom tetején kap helyet.
A színpadkép, még ha hagyományos is, sötét, sokat ígérő és nagyon illenek hozzá Ivana Ristić jelmezei. Természetesen mindenki feketét vagy valamilyen sötét színt, szögecses vagy súlyos ruhát és sminket visel.
A nyitó jelenetben egy, szinte az összes szereplőt tablószerűen felvonultató zenés koreográfiát kapunk, ami mintha valami Trónok harca-főcím lenne, orgiaszerű, gonosz és bizarr, jól mutatja, hogy a legfőbb tematika itt a mindent elborító romlottság és a bűn lesz. A kakofóniából válik ki Richárd, hogy elmondja híres nyitómonológját, amelyben felveszi a gazemberszerepet. Ki tudja, miért, de angolul kezdi, túlartikulálja. Mészáros Árpád alakításának ez a túlartikulálás (és egyáltalán, a túlzás) később is fontos drámai-komikus eszköze marad.
A főszerepet játszó Mészáros Árpádon kívül különösen a női alakítások markánsak. Jankovics Andrea Margitjának őrülete csöndes, eszelős, vészjósló, Banka Lívia York hercegnéjének bánata mély és sötét, a legerőteljesen nőalak pedig a Crnkovity Gabriella által játszott Erzsébet, aki karizmatikusságában Richárd párja, méltó partnere. A jelenetben, amikor a király megkéri tőle kiskorú lánya kezét, két egyenrangú akarat feszül egymásnak, és a királynéban akkora erő van, hogy egy pillanatra az is megfordul az ember fejében, hogy ebben a verzióban Richárd idő előtt összeroppan, megsemmisül.
Az egész előadást púpos vállán egyértelműen Mészáros Árpád viszi el. Sem a megjelenésében, sem a kitalált figurában úgy általában nincsen semmi különös, görnyedt hátú, kacska kezű, és sántít, ahogy kell, viszont a szerep testi adottságait és kelléktárát maximálisan képes kihasználni, valahogy eléri, hogy a sokadik szinte ugyanolyan jelenetben is muszáj odafigyelni rá. Járást segítő botját hol mikrofonnak, hol karmesteri pálcának használja. Mulatságos gegeket talál ki, a trónra lépése vagy a koronához való ragaszkodása külön kis magánceremónia.
Ahogy haladunk előre az időben, a teste egyre látványosabban válik használhatatlanná. Merev lába egy idő után nem mozdul, hangja elcsuklik, köhögőrohamok törnek rá. Fájdalmasan próbálja hátát, gerincét kiegyenesíteni, de hiába. A sok apró ötletből következhetne, hogy amikor a meggyilkoltak szellemei megkísértik, csúcsra ér a játék és az őrület, ám a jelenet kevéssé megkoreografált, és ez végül nem történik meg.
Dejan Projkovszki rendezése nem Richmond bevonulásával ér véget, a jövendőbeli király, aki „Anglia sebére gyógyszert hoz”, egyáltalán nem jelenik meg az előadásban. Az utolsó jelenetben Gloster Richárd a láthatatlan ellenségeivel és önmagával vív párbajt, és ahogy várható, elbukik. Hogy mi jön ezután, nem tudható.
A teljes kritika a Revizor oldalán olvasható.
