Az 1993-ban alakult Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját, amelyről a 10. MITEM keretében is megemlékeznek: október 18-tól előadásokkal és egyéb programokkal várják az érdeklődőket. Ennek apropóján kérdeztük a színház három művészét, az alapító Trill Zsoltot, valamint Vass Magdolnát és Rácz Józsefet.
– A színház alapítóinak egyikeként hogyan értékeli az elmúlt három évtizedet?
– Trill Zsolt: Ahogy az ember életében, úgy a színház történetében sem mindig az elképzelések szerint alakultak az események. Sok szépet és jót megéltünk az elmúlt három évtized alatt, de a mostani helyzetnél már csak jobb jöhet.
– Mire gondolnak vissza a legszívesebben?
– TZS.: Én mindenképpen a kezdetekre. Gyakorlatilag egy légüres térbe léptünk be és fogalmunk sem volt, hogy hogyan alakulnak majd a dolgok. Az ukrán és magyar kapcsolatok akkor is bizonytalanok voltak, de mi tudtuk, hogy mit akarunk, tettük a dolgunkat és az első években felhőtlenül boldogok is voltunk. Szerencsés együttállás volt ez a tagok részéről, mert másra nem volt gondunk, csakis a színházzal foglalkozhattunk.
– Vass Magdolna: Az indulás után öt évvel érkeztem a színházhoz, ami gyakorlatilag a családommá vált. Rengeteg emlék tolul bennem, de talán a Három nővér című előadásra emlékszem legszívesebben, amikor szintén nagyon ínséges időket éltünk. Évekig egy kis teremben tudtunk csak próbálni, felolvastunk egymásnak a drámából és próbáltuk megtalálni az előadás nyitját.
– Rácz József: Én is 1998 óta vagyok tag. Az jut eszembe, hogy a 2000-es évek elején nem kaptuk meg az ígért színészlakásokat, én pedig 14 évre egyszerűen beköltöztem a színházba, így egy-egy előadás után ki sem kellett lépnem onnan. Nehéz időszak volt, de szeretettel gondolok rá.
– Mi az, amit adni tud a társulat az ott élő közösségnek?
– RJ: Az itt élőknek hihetetlenül sokat jelent, hogy van egy olyan hely, ahol az anyanyelvükön találkozhatnak a kultúrával. Ez egy olyan valami, ami az övék, amit senki nem vehet el tőlük. A magukénak mondhatják és érezhetik, hogy tartoznak valahová. Az induláskor ez volt egyébként Vidnyánszky Attila egyik legfőbb motivációja is.
– VM: A nézőinknek tudnia kell, hogy számíthatnak ránk. Már a színház első időszakában kinevelődőtt egy olyan színházkedvelő közönség, akik ma a gyermekiket hozzák el az előadásokra, ami nagyon nagy öröm. A mi feladatunk, hogy a legnehezebb helyzetekben is ki tudjuk szakítani az embereket a mindennapokból. Van egyébként olyan gyermekelőadásunk, amit egy óvóhelyen is elő tudunk adni. Ez számukra hatalmas élmény és talán enyhítünk valamit a félelmükön.
– Hogyan látják és hogyan szeretnék látni a jövőt?
– TZS: Szeretném, ha minél több olyan elhivatott fiatal színész lenne, akik itt képzelik el a jövőjüket, mert ők a záloga annak, hogy a magyar nyelvű színjátszás tovább éljen. Az pedig már a mi feladatunk, hogy a kárpátaljai közösségekből megtaláljuk ezt az utánpótlást. Ez a magyar színház egyetlen esélye.
– VM: Örülnék, ha ez a család, beleértve a nézőket is, bővülne, és még sok évig lenne lehetősége arra mindenkinek, hogy magyar szót hallhasson ebben a színházban. Azt kívánom, hogy azok a gyerekek, aki most járnak hozzánk, ugyanúgy el tudják majd hozni a saját gyerekeiket a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházba. El tudják majd mesélni nekik, hogy ők hogyan élték meg a színházat, milyen előadásokat láttak. Ezek a felnőttek pedig majd az unokáikkal együtt térjenek vissza.
– RJ: Abban bízom, hogy egyszer újra hazatérhetünk, hiszen a háború kitörése óta több társulati taggal együtt ezt nem tehetjük meg. Ahogy Zsolt is mondja, az lenne a legfontosabb, ha a fiatalok megpróbálnák, majd meg is találnák a helyüket Kárpátalján. Rajtam nem fog múlni, én játszani szeretnék akkor is, amikor a következő harminc évet ünnepeljük.
