A 10. Színházi Olimpia egyik kiemelkedő nemzetközi eseményeként tizenegy ország több mint kétszáz színinövendéke adta elő a kétszáz éve született Madách Imre Az ember tragédiája című művét a Hajógyári-sziget egyik régi javítócsarnokában. Vidnyánszky Attila közel hétórás rendezése egyszerre volt színházi élmény és egy népek összefogásából létrejött rítus. Felejthetetlen ünnep a rozsdaövezetben. Az előadásról készült felvételt az október 9-i Madách-maraton láthatja a közönség.
A budapesti Eiffel Műhelyház levegője június 12-én megtelt elektromossággal. Ez volt az a nap, amire a Magyarországra érkező kétszáz színészhallgató és tanáraik hónapok óta készültek. A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) szervezésében ugyanis tizenkét egyetem növendékei fogtak össze annak érdekében, hogy közösen adják elő Az ember tragédiája című művet.
Költői, patetikus, ironikus…
Mindegyik társulat hónapok óta saját egyetemein próbált, hogy az előre kiosztott színeket begyakorolják – az egyiptomiak az egyiptomi színt, a görögök az athénit, az olaszok a rómait, a törökök a konstantinápolyit és így tovább. És most elérkezett a nap, hogy egymásnak és az érdeklődőknek bemutassák, hogyan értelmezték Madách emberiségkölteményének egy-egy színét. A lengyelek intim, költői mennyországa, a románok posztmodern Prágája, a grúzok magával ragadó mozgásszínházi előadása, az egyiptomiak musicalja, a görögök napjaink menekültdrámáját is felidéző athéni színe, az olaszok vérbő és dekadens Rómája, a kanadaiak és az angolok ironikus űrjelenete és Londona, a franciák patetikus Párizsa, és persze a magyarok költőien koreografált színei – mind-mind külön világot nyitottak meg ezen a reggeltől estig tartó, egyszerre kimerítő és felvillanyozó bemutatónapon. De a kérdés az értelmezések sokféleségét látva vált egyre többek számára kínzóvá: hogyan tudja mindezt Vidnyánszky Attila nagyjából két hét alatt egyetlen előadássá formálni? A cél ugyanis ez volt: június 23-án egy új és egyelőre ismeretlen helyszínen közösen bemutatni Az ember tragédiáját.
Szorongás és lámpaláz
Aki sokszor látott már tanácstalan színészt, még az sem tudhatja, hogy a szorongásnak micsoda koncentrációját jelenti egyszerre kétszáz tanácstalan színész!
– Emlékszem, hogy az első nap olyan volt, mint Babilon, mindenki az anyanyelvén beszélt. Nagyon zavaros volt, próbáltuk megérteni, hogyan folyik majd a munka – eleveníti fel a kezdeteket az olasz Alessandro Miano.
Némi reménykedés jelent meg ugyanakkor a görög Konstantinos Arvanitakis hangjában: – El sem tudom képzelni, hogyan fogja Attila mindezt összerakni egy színpadra. Ötletem sincs, ezért vagyok itt, mert kíváncsi vagyok, hogyan lesz. De ez igazolja, hogy a színház összeköt minket, és mennyi különböző értelmezését hozza ki ugyanannak a szövegnek, de végeredményben ugyanarról beszélünk – csak más nyelven, és más színházi nyelven.
Még ennél is bizakodóbb volt az egyiptomi Hazem Elkady: – A rendező nagyszerű, mert olyan dolgokat visz véghez, a mozgásokkal, az összes emberrel, át tudja adni az érzést, Az ember tragédiájának érzését, minden pillanatot érez, a darab minden pillanatát. Érzi, látjuk a szemében. Az egész darab olyan, mint egy nagy egység, nincsenek különbségek, hogy itt vannak az egyiptomiak, itt meg a magyarok, nem, hanem minden az ember maga, csak az ember.
E sokféle Madách-értelmezést egy nevezőre hozni – ez volt a célja annak a szimpóziumnak, amelyet az egyes színek bemutatása, és a kínzó kérdéseket ideig-óráig feledtető, Berecz István által vezetett, fergeteges táncház után tartottak a szervezők. Ez a rendhagyó színházi olvasópróba ismerkedés volt Madách Imrével, Vidnyánszky Attila víziójával és – legyünk realisták – magával Az ember tragédiájával. Hiszen nem biztos, hogy minden egyes színész végig is olvasta az egész művet…
Lucifer történelme
„Mi módon lehetne a színház kifejezésformáit nevelni, és hozzánövelni az ilyen nagyméretű művekhez? Ez a probléma izgatott, nyugtalanított, azt is mondhatnám, hogy az ezzel való foglalkozás közben fejlődtem fokozatosan színházi emberré. (…) Színházi rendező számára nem tudok izgalmasabb feladatot elképzelni, mint olyan művek színre vitelét, melyeknek megalkotásánál a költő nem gondolt színházi előadásra. A nagy drámai költemények (Faust, Peer Gynt, Az ember tragédiája stb.) a színház nagy erőpróbái, és előadásaik ünnepnapnak kell hogy számítsanak a színház életében” – írta Németh Antal az Egy emberöltő Az ember tragédiája szolgálatában című munkájában Madách Imre művének színpadra állításáról.
A tizenegy ország színinövendékeinek tartott Madách-szimpóziumon elhangzó felvetéssel kapcsolatban Vidnyánszky Attila elmondta: szerinte nagy elődjének, a Nemzeti Színházat 1935 és 1944 között vezető Németh Antalnak a véleményével talán csak abban vitatkozna, hogy a Tragédia alkotója nem gondolt volna színházi előadásra. A Madách Imre főművét immár ötödik alkalommal színre vivő Vidnyánszky szerint minden szín középpontjában egy-egy remekül megírt konfliktus áll, ami a filozófiai mélységek és a régies-költői nyelvezet ellenére is játszhatóvá teszi a Tragédiát. Ahogyan a szimpóziumon kiemelte, kortárs szemmel és a lényegre összpontosítva megnyílik az emberiségköltemény drámaisága: a halál miatt szorongó ember kérdései a mai fiatalokat is megszólítják. (Ez valóban lényegi elem, ha számba vesszük, hányszor szembesül Ádám a múlandósággal a Tragédiában.) A másik szempont, amivel a rendező közelebb akarta hozni színészeit a Tragédiához, a saját értelmezése: „Az ember tragédiája Lucifer történelmét mutatja be. Ez a tagadás története. Ádám eszményei tiszta szándékokat tükröznek, ezekkel nem szeretnék ironizálni. Az, hogy kiábrándulunk vagy elbukunk, még nem azt jelenti, hogy reményünk és törekvéseink hiábavalóak voltak.”
Kulturális különbségek
Ilyen sokszínű társulat esetén különös szempontok jelennek meg. Magyarországon rendezői elgondolástól függ az Úr színpadi megjelenítése, de más kultúrák számára ez nem pusztán szcenírozási kérdés. Amikor a színészek előtt Vidnyánszky Attila azt boncolgatta, hogy régen ő is eljátszatta az Úr szerepét (Varga József színésszel), az idő előrehaladtával változtatott ezen. Úgy döntött, hogy az Úr nem színész által megformálva, hanem hangbejátszásként jelenik meg az előadásban. Sinkovits Imre pályafutása során játszotta Ádámot, Lucifert, és már 11 éves iskolásként övé volt az Úr hangja egy szakköri előadásban – szóval Sinkovits neve összeforrt a Tragédiával és Madáchcsal. Vidnyánszky rendezésében a már elhunyt Sinkovits hangja egyfajta túlvilági üzenet.
A szimpóziumon azonban Vidnyánszky bevallotta, hogy még maga sem döntötte el, a készülő előadásban megszemélyesíti vagy csak bejátssza az Úr hangját. A lengyel egyetemisták a mennyország színben az előbbit választották: egy női és egy férfihallgató ereszkedett le Úrként a zsinórpadlásról. Ők nyilván kevésbé fogadták örömmel az új rendezői elképzelést, az egyiptomiak viszont egyként bólogattak, aminek hátterében az iszlám azon parancsa állhat, amely tiltja a Teremtő bármilyen megjelenítését.
„Ne félj!”
Aztán megkezdődtek a közös próbák… Mire a résztvevők megszokták volna az Eiffel Műhelyház modern, légkondicionált környezetét, máris elkezdhettek ismerkedni a Hajógyári-sziget egyik magára hagyott, romos javítócsarnokával: az előadás helyszínével.
– Ez a tér minden, csak nem hagyományos színpad. De ez egy vízió, és szerintem Madách szövegét nagyon jól szolgálja ez a tér, a maga depresszív jellegével – adott hangot első benyomásának a román származású kanadai rendező-tanár, Tereza Barta. A csarnok ugyanis minden színházi léptéken túlmutat, a rozsdás oszlopok egy 250 méter hosszú és 150 méter széles tér fölött tartják a tetőt. A Vidnyánszky Attila által a 2011-es Szegedi Szabadtéri Játékokon rendezett Tragédiában is központi elemként szereplő földhalom a javítócsarnokban pedig igazi dombbá érett. Ez a látvány nem csökkentette a színészek arcán megjelenő szorongást. De a munka az időnként zivatarokkal frissített, sokszor 40 Celsius-fokos hőségben sem állt le.
A hallgatók örömmel vállaltak szerepet mások színeiben, statisztáltak, ha kellett, és voltak színek, amelyekben Vidnyánszky Attila elképzelése szerint minden náció képviselteti magát. A mennyország, a falanszter vagy a paradicsomból kitaszított ember ugyanis nem történelmi – és így helyhez kötött – helyszín, hanem a teremtettségünkből fakadó állapot. Ezekben a színekben – különös tekintettel a fináléra – az a kérdés fogalmazódhatott meg a nézőben: vajon a sok nyelven, gyakran egyidőben megszólaló színészeket kórusnak halljuk-e majd, vagy az előadás torz hangzavarrá válik.
A két szünettel hétórás produkció végére egyértelművé vált, hogy Az ember tragédiája több nyelven elmondott, kikiáltott üzenete: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”, csakis felemelő lehet a kétszáz, egyszerre lelkes és elcsigázott ajakról. Vidnyánszky Attila azonban továbbment ennél, és a Nemzeti Színházban 2018-ban bemutatott előadás végén már kihallható üzenettel toldotta meg Madách Imre művét.
– Manapság mindentől szorongunk: félünk a klímaváltozástól, a háborútól, a kormánytól és az ellenzéktől – pedig nincs okunk félelemre! – ad választ a katartikus zárlatot firtató kérdésünkre a rendező.
Az előadás záróakkordjaként minden nyelven elhangzó „Ne félj!” a Biblia legtöbbször – a szorgalmasok szerint 116 alkalommal – megjelenő üzenete, a Gondviselőbe vetett hit tömör megfogalmazása. Ez a felszabadító befejezés a színészeket és a közönséget egyaránt megérintette, csakis az öröm pillanatai következhettek: koccintások, zászlók lengetése, ölelések.
A tizenegy ország és tizenkét egyetem előadásával létrejött Az ember tragédiája végül több lett a magyar drámairodalom nagy alakjának köszöntésénél, vagy felsőoktatási hálózatépítésnél: közös élménnyé vált. És a bibliai üzenet miatt sem túlzás azt állítani: ünneppé.
Lukácsy György cikke eredetileg a Nemzeti Magazinban olvasható.
