Mit szólt volna Madách, ha láthatja azt az előadást, amelyben tizenegy nemzet fiataljai adták elő Az ember tragédiáját, sok nyelven szólva és különbözőképpen, mégis egy nagy egészet alkotva? A Színházi Olimpia Madách Projektjéről írt személyes hangú beszámolójában Praznovszky Mihály irodalomtörténész, Madách-kutató meg is adja a választ: végtelenül boldog lett volna. Hiszen erre vágyott mindig, hogy szerte a világban, a világ nyelvein elhangozzék létünk ma igazán aktuális kérdése: és hát mi végre az egész teremtés?
Vajon Madách mit szólna ehhez? Mellettem ült a nézőtéren, bal 8. sor., 9-10. szék. Úgy hat és fél óra után kérdeztem ezt magamtól, de valójában már hónapokkal előre tudtam a választ magamban. Azóta, mióta elterjedt, hogy a Színházi Olimpia fő attrakciója Az ember tragédiája „világpremierje” lesz – valami olyan, ami még nem volt. A művet tizenegy ország leendő színészei, színművészeti egyetemek hallgatói adják elő. Az egyiptomiak, a görögök, az angolok, a franciák a „saját” színüket játsszák, az egyes történetek azon a nyelven hangzanak fel, ahol a cselekménysor játszódik (kivéve a két prágai színt, mert a csehek nem jöttek el, amit váltig sajnálok), a többit románok, olaszok, törökök, grúzok, kanadaiak, lengyelek és magyarok adják elő.
Sikerre éhezve
Szóval, mit szólna Madách – aki úgy áhította a színházi sikert, mint szinte senki más a drámaíró ifjú kortársai közül. Összesen kilenc drámát írt (most nem számolom a töredékeket), s ezeket az akadémiai pályázatokra küldte be. Kivéve persze a Tragédiát, mert az Aranyhoz került először, s a Civilizátort, mert azt nem lehetett beküldeni sehová arisztophanészi vaskossága s erős politikai áthallásai miatt. Mindenre csak az elutasítás, a néma csend. A Mózesre a sajtóban kapott egy elmarasztaló jelentésrészletet a bírálóktól, 1843-ban a Csák Mátéra egy dicséretet. (Ne feledjük, jeligésen kellett ezeket beküldeni, s így soha senki nem tudta meg, hogy ő szerző.) A ’43-as pályázatot Obernyik Károly nyerte meg Főúr és pór című szomorújátékával, de a sors játéka, hogy ezen Madách mellett Jókai első műve, A zsidó fíú is dicséretet kapott. Szóval egy sikertelen és névtelen drámaíró szorgalmasan körmöli hősi darabjait, remélve, hogy egyszer tán valamelyik csak közönség elé kerül és sikert arat.
A siker el is jött, de a művének színházi bemutatóját már nem érte meg, a darabja költeményként legalább az olvasók között valóban sikeres lett 1862 januárjában, s azóta is folyton folyvást.
Nos, az én véleményem az, ami Madáché is lehet: végtelenül boldog lett volna! Erre vágyott mindig: az emberiség elé tárni az emberiség költeményt. Arra, hogy szerte a világban, a világ nyelvein elhangozzék létünk ma igazán aktuális kérdése: és hát, mi végre az egész teremtés? És a kérdésein keresztül mintha Vörösmarty üzenne: vajon megy-e előbbre a világ? S mindezt fiatalok jelenítik meg. Akik ifjú művészként maguk is ezzel szembesülnek majd színházi próbatételeik során: ki leszek, s mit tehetek hozzá a létezés csodálatos teljességéhez?
Közös teremtés
Mindehhez az estén adva volt egy játszótér, nagyobb, mint egy színházi tér, zártabb, mint egy szabadtéri színpad, ráadásul tökéletes fény- és hangtechnikával felszerelve. A díszlet maga az egykori szerelőcsarnok, amely a maga nyerseségével, vasszerkezeteivel érzékeltette bennem: az egész világ egy nagy szerkezet, amely működtethető ugyan, de sajnos nagyon sokszor el is romolhat. És el is romlik.
A tér nagy volt, de befogadható, és az állványos ülőhely minden pontjáról jól belátható. A tér közepén
Vidnyánszky korábbi Tragédia-előadásaiból ismert, de most óriásira emelt domb, földből összehordva. Amely az első perctől kezdve játszott: ásták és lapátolták a fiatalok – minden szereplő együttesen vett ebben részt, hisz a teremtés közös munka lehet csak –, meg akarták mozdítani az egészet, hogy lássák, hogyan született a teremtés, vagy ez maga volt a teremtés: alakítható, részleteiben megérinthető, formálható. Vissza-visszatértek ide, másztak, gurultak, küszködtek – birtokba akarták venni a világot. Legyőzni hála istennek már nem kell, elég, ha tudjuk, mivel kell megküzdenünk. Már az első színekben érződött, hogy itt – mármint a teremtésben – készül valami, mindenki dolgozik, akar valamit tenni, s a több nyelvű hangkáoszból lassan összeállt a nagy, s mottóvá emelkedő kérdés: „…hová lesz énem zárt egyénisége?”. Amelyre a választ tizenöt színen át keresték a nyelvek, a fények, a hangok, a zenék erejével.
Itt folyt tehát a játék. Leonidász harcosa itt futotta hatalmas távolságát, Kepler fent a magasban, a távolból győzködte a tanítványt, Ádám újra, a földön kívüli világ megérintésétől megdermedve, ingott szökevényként a korábbi rendezésekből ismerős nagy lámpán, nem tudván, hogy amit elkerülhetőnek hitt, a Föld pusztulása, az egy nemsokára (Mit jelent az a négy ezredév? Semmit!) bekövetkezik.
Nyelvi gátak nem voltak. Egyfelől a kivetítőn megjelenő szöveg, másfelől a közönségben mindenki tudta a Tragédia szövegét. Merem hinni, hogy így volt, hiszen erre az előadásra csak elfogult Tragédia-hívők ültek be. Az meg különösen szép volt, hogy a fontos mondatok magyarul s ugyanakkor idegen nyelven is megismétlődtek, mintha egy élő műfordító iskolában jártam volna, s hallhattam a másik nyelv zenéjét.
Már sokadik (öt-hat?) Tragédia-rendezésén van túl Vidnyánszky, de itt most egésszé kellett rendezni mindazt, amit a tizenegy „színtársulat” kidolgozva, értelmezve, jelenetként magával hozott, vagyis össze kellett rakni úgy a Tragédiát, hogy az egyes színek egyedisége megmaradjon, és mégis illeszkedjen az eddigi koncepcióiba. Neki volt már Tragédia gyakorlata egy egészen kicsi színpadtól kezdve (Csesztve, Madách faluja, falusi kultúrház) egészen a szegedi szabadtéri nagy léptékű megformálásig.
De most azt hiszem, ő is meglepődött – miként magam is, akárcsak a mellettem ülő Madách – amikor az egyiptomi színben a kairói színészek végigénekelték a szöveget, valami egészen ősi hangzást és hangsúlyt adva a Tragédia szövegének. Ez volt az első pillanat, amikor átadtam magam egy olyan értelmezés és játék lényegének, amilyennel soha nem találkoztam: ősi, eredeti, drámai volt. A görög színészek is eredetiek voltak. Finoman szólva: átírták, mai dialógusokkal egészítették ki a szöveget, hozzá nagyon kemény mozgást, koreográfiát találva ki, élő zenét kötöttek hozzá. S ráadásként egy magyar népdallal tették időn s társadalmakon kívül a jelenetet, amelynek végül is csak az volt a lényege: a demokrácia sem tökéletes, ha az emberekre bízzák.
Ne izgulj, Madách!
Madách mellettem nem tudott nyugton maradni, fészkelődőtt a helyén, de szóltam: ne izgulj, a mű, a Te szöveged ott van a könyvedben, az soha nem változik, az örök. Ami itt történik, annak értelmezése, hogy egy-egy nemzet s egy tehetséges rendező mit tud kihozni saját históriájából, művészetéből, tradícióiból, de úgy, hogy a végén mégis a Te gondolataid hangozzanak el.
Meg is nyugodtunk, de a legfelkavaróbb feldolgozás hátra volt, s tán ez volt a legizgalmasabb kettőnk számára: az Űr jelenet a tbilisziek előadásában. Tényleg a kozmosz végtelen, örök változó, távolodó világa, az égitestek fantasztikus mozgása, az űrt elhagyni próbáló Ádám kétségbeesett, emberfeletti erőfeszítése egyszerűen lenyűgözött. Átéltem, és az Űr nem az én világom: vágyakozni lehet oda, de élni csak itt lehet. S mindezt tíz-tizenöt test kavargása, rendezett rendezetlensége érte el.
Az előadás nagy erénye és eredménye az volt, hogy Vidnyánszky meghagyta az egyes nációk által hozott színeket, de azokat összefűzte. A Tragédia így nem esett szét az egyes nációk külön-külön hozott nemzeti játékára, azaz az összekötésben vagy az egyes jelenetekben mindenki ott volt, akár tömeg kellett, vagy csak erő, mozgás, sodrás. Így aztán Ádámból és Évából is több volt, akik vagy bent játszottak, vagy kint ültek, s nézték: mi történik velük, általuk.
Csak fiatal és leendő színészek játszottak (az égből a két klasszikus magyar Úr-hang szólalt meg: Sinkovits és Bessenyei), s nem csak különböző nyelvi közegből érkezve, de más kultúrából, színházi világból (a legtöbbjük még csak nem is hallott mostanáig a Tragédiáról), de kiderült, hogy tudják az egész darabot, mert csak így tudtak végszavazni, változni, öltözni, mozogni. Egy abszolút teljes, egészen zökkenőmentes előadást láttam, minden, ami fontos számomra a Tragédiából, az ott mind elhangzott.
És persze igazi közös munka volt, láttam, hogy amikor nem volt jelenésük, a fiatalok ott ültek a nézőtér mellett, alatt, s figyelték a többiek játékát. És láthattam a végén, amikor a kétszáz fiatal magával ragadta a rendezőt, kimutatva: mindannyian érezték, valami egyszeri, rendkívüli és megismételhetetlen jött létre általuk Madách Imre születésének kétszázadik évében.
Ránéztem a mellettem ülő Madáchra: határozottan boldognak tűnt.
Praznovszky Mihály irodalomtörténész
Olvasnivaló: Költőünnep Trianon árnyékában – így emlékeztek Madách Imrére 1923-ban, születésének századik évében
