Brutális Molière-adaptációt készített a neves belga rendező, Ivo van Hove a Comédie Française társulatával, és ezt a szót most nem valamiféle kattintásvadász megfontolásból használhatjuk. Valóban olyan feldolgozást láthatott a Nemzeti Színház közönsége két ízben is a világhírű teátrum előadásában, amelyben a korábbi interpretációkhoz képest jóval erőszakosabb, nyersebb viszonyokat ábrázolnak a jól ismert mű szereplői között.
A belga rendező ehhez egy olyan szövegváltozatot használt fel, amelynek érdekessége, hogy tulajdonképpen rekonstruálja a darab eredeti formáját. Az 1664-ben bemutatott „első változatot” ugyanis a fiatal XIV. Lajos – erős egyházi nyomásra – betiltotta, és a szerző pár évvel később készített egy új változatot, amelyet akkor immár 5 felvonásosra bővítve, a királyi bölcsességet méltató befejezéssel játszottak. Ivo van Hove erősebbnek érezte az első verziót, amelyet a neves kutató, Georges Forestier rekonstruált, lévén, hogy az eredeti kézirat nem állt rendelkezésre.
Maga a szöveganyag, túl azon, hogy rövidebb, mindössze három felvonásos, más fontos eltéréseket is mutat ahhoz a Tartuffe-höz képest, amelyet általában játszottak a színházak az elmúlt három és fél évszázadban. Amellett, hogy nincs a végjátékban királyi igazságszolgáltatás, nem szerepel benne Orgon lánya, Mariane és Valère sem, tehát szűkebbre vannak véve a családi viszonyok. De a cím is más: míg a későbbi változatban Tartuffe-öt imposztornak nevezi, az első változatban az „álszent” (l’hypocrite) szerepel, utóbbi nyilvánvalóan erősebb kifejezés.
A rekonstruált szöveg rendkívül jó alapanyagnak bizonyult egy erős kortárs értelmezéshez, amely számos elemében felrúgja a klasszikus mű játszási tradícióit. Nemcsak abban a tekintetben nevezhető modernnek ez az alkotás, hogy ilyen jellege van a környezetnek, hanem a szereplőket, a köztük lévő viszonyokat is úgy viszi fel, hogy abban csakis a mát láthatjuk. A díszlet sötét, elegáns, trendi és igen szépen világított, a jelmezek fekete-fehérek, amolyan office-jellegűek (díszlet- és fénytervező: Jan Versweyveld, jelmeztervező: An D’Huys). A zene rendkívül erős és hátborzongató, amolyan horrorfilmes effekteket is tartalmaz (nem mellesleg: A Grand Budapest Hotel és A víz érintése című filmek Oscar-díjas zeneszerzője, Alexandre Desplat jegyzi). A színpad előterében egy tatami, ahol gyakorlatilag a jelenetek többsége zajlik. Végig olyan érzése lehetett a nézőnek, hogy valójában csatákat lát, összecsapásokat a család különböző tagjai között, volt, ahol egyenesen a brutalitásig merészkedtek a szereplők, de még a csábításról szóló epizódokban is volt valami egészen kegyetlen él.
Tulajdonképpen ez a kegyetlenség szólt leginkább a máról, az egymásnak feszülő indulatok, a vágyak, az erotika erőteljessége, a párbeszédek harsány dühe – mind olyan jelenség, amit ma folyamatosan tapasztalhatunk. Mindazonáltal a humor is jelen van az előadásban, igaz, nem a felhőtlen kacagás terepe ez, hanem a kissé kesernyés, szatirikus humoré. Ebben a világban néha nehéz eldönteni, hogy vajon a címszereplő az álszentebb, vagy a környezete, és egészen hátborzongató az a folyamat, ahogyan Tartuffe az első kép hajléktalanjából egy csaknem macbethi figurává válva üvölti Orgonnak, hogy ez már az ő háza. Igazságtétel nincs, de kidobják, a játszmának vége.
Azaz mégsem, a rendező még dob egy fricskát a végén, „kilenc hónap múlva” – írja a felirat, s egy családi fotót láthat a néző, amelyben szerepet cserélve, Orgon homeless-jelmezben, a felesége, Elmira mindenórásan, Damis nőnek öltözve, Cléante, mint aktivista, Dorine pedig üzletasszonyként látható. A társadalmi szerepek gyorsan cserélődnek, ez nem is vitás. Ivo von Hove ezzel a rendkívül precízen felépített, brutális vízióval kortársunkká tette Molière-t, ennek köszönhetően a tavalyi jubileumi Molière-év méltó nyitánya volt. (A bemutatót 2022 januárjában, a szerző 400. születésnapja tiszteletére tartották.)
A francia színészek az előadás keletkezése mellett a Comédie Française egészen rendhagyó felépítéséről is beszámoltak a közönségtalálkozón. Megtudhattuk például, hogy Franciaországban ennek a színháznak van egyedül állandó társulata, ráadásul nem egyszerű a bekerülés módja sem, az úgynevezett sociétaire-tagokat a többiek választják be maguk közé, miután bizonyos ideig egy másik státuszban (pensionnaire) voltak. Ez az egész világon egyedülálló rendszer gyakorlatilag az alapító idők (1680) óta így működik.
A közönségtalálkozón túl a Nemzeti Színház munkatársainak és a Színművészeti Egyetem hallgatóinak egy jó hangulatú hajókiránduláson is volt alkalmuk kérdezni a francia társulatból jelenlévő színészeket, illetve a Comédie Française előadásában is szereplő színinövendékeket, akik – mint kiderült – már végzett színészekként, több frankofón országból kerültek a rangos társulathoz színészi gyakorlatra. A Magyarországon tizenöt év óta először turnézó teátrum a Tartuffe előadását Miskolcon is bemutatja, október 13-án és 14-én.
