Tadashi Suzuki világhírű rendezőt elsősorban az általa kidolgozott Suzuki-módszer (Suzuki Method of Actor Training) tette híressé, ugyanakkor tevékenyen részt vett olyan művészeti programok létrehozásában, mint Japán első színházi fesztiválja (a Toga Festival 1982-ben), az 1993-ban útnak indított Színházi Olimpia, valamint az 1994-ben alapított közös japán–kínai–koreai BeSeTo Theater Festival. A 9. Színházi Olimpiát (melyet Japánban 2019. augusztus 23-a és szeptember 23-a között tartottak) Japán és Oroszország közösen szervezte. A két fő helyszín a Toga Art Park, illetve a Szentpétervári Nemzeti Színház volt. A rendezvény előtt, 2019. május 7-én készült interjúban Suzuki megosztja velünk a színházi világ és az alkotók helyzetével kapcsolatos gondolatait.
– Végzős egyetemista voltam, amikor először ellátogathattam Togába, így most érthető módon kicsit izgulok, hogy itt lehetek és beszélgethetek Önnel (nevetés). Sok emlékem kötődik az első Toga Fesztiválhoz is, amelyen Robert Wilson amerikai rendező tolmácsaként dolgoztam, 1982-ben. Idén Japán és Oroszország közösen rendezi meg a 9. Színházi Olimpiát. A második seregszemle idején, 1999-ben ön volt a Shizuoka Performing Arts Center általános művészeti igazgatója. Az idei Színházi Olimpia egyik fő helyszíne az ön által vezetett művészeti központban, Togában lesz.
– Manapság egymást érik a művészeti fesztiválok, de a Színházi Olimpia különleges rendezvény, már csak azért is, mert egy közös alkotóműhelybe tereli össze a művészeket. Eredetileg úgy terveztük, hogy Toga lesz az egyedüli helyszín, de aztán jelentkeztek az oroszok, hogy ők is nagyon szívesen otthont adnának a seregszemlének, ebből fakadt az ötlet, hogy most először két ország közösen rendezze meg a Színházi Olimpiát. Ez akár úgy is hangozhat, mintha a Japán és Oroszország közötti kulturális együttműködés egyik programjáról beszélnénk, pedig egyáltalán nem erről van szó. A Színházi Olimpia bizottságának tagjai, vagyis a világ minden szegletéből származó emberek döntöttek úgy, hogy ugyanazt a nemzetközi fesztivált egy időben, két országban rendezzék meg.
Rendkívül izgalmas dolog két, egymástól ennyire különböző helyszínen megvalósítani a programokat: az alig 500 lelkes Toga faluban lévő színjátszó helyen, illetve a 3,35 millió lakosú Szentpéterváron, az Alekszandrinszkij Színház fejedelmi épületében. A művészek nagy lelkesedéssel vállalkoztak a közös munkára, és ez egészen lenyűgöző. Remek alkalom arra, hogy felülkerekedjünk a léptéken, vagyis azon, hogy mekkora közönség előtt mutatjuk be az ismert és szakmailag elismert művészek által létrehozott produkciókat. Ez teszi igazán csodálatossá a színházat és alkotóit. A Színházi Olimpia idei programja azt jelképezi, hogy képesek vagyunk felülemelkedni a nemzeti hovatartozás korlátain, az országokat elválasztó határokon és falakon, a diszkrimináción.
Ha megnézzük a 2600 évvel ezelőtt született görög tragédiákat, láthatjuk, hogy a színházat mindig is az foglalkoztatta, hogyan bánjunk a más etnikumú embertársainkkal, hogyan viszonyuljunk a bűnhöz, milyen szabályokat kell betartanunk ahhoz, hogy közösségként élhessünk, hol az egyén helye közösségben.
Csupa univerzális probléma, ami túlmutat a nemzeti hovatartozáson. Úgy vélem, ezért váltak a görög tragédiák vagy Shakespeare művei az emberiség nemzeteken átívelő, közös örökségévé. Noha a globalizáció korát éljük, az effajta közös értékek létrehozásának szándéka manapság elvész a politika és a gazdaság útvesztőiben. Meg kellene alkotnunk az együttélés újfajta szabályait, amelyekkel áthidalhatjuk napjaink megosztottságát, ez az idei Színházi Olimpia témája:
„Hidakat építünk”.
Szeretném, ha elgondolkodnánk azon, mekkora szükségünk van ezekre az értékekre, arra, hogy az emberek magukévá tegyék ezeket az eszméket, hogy elgondolkodjanak az együttélés szabályain. Japán részről, az általam irányított programban 30 produkciót mutatunk be (16 országból). A fő helyszín Toga, de Unazuki Onsen konferenciaközpontjában és Kurobe város szabadtéri színházában is tartunk előadásokat. Ezen a településen van a TOGA Asia Arts Center támogató bizottságát vezető Tadahiro Yoshida (az YKK vállalat igazgatótanácsának tagja) üzeme is. A nyitóelőadás a Lear király, amiben német, orosz, amerikai, kínai és dél-koreai művészek játszanak. De a Theodoros Terzopoulos által rendezett Trójai nőkben is több ország színészei lépnek fel. Nyilván a művészeknek is van állampolgárságuk, de ők nem hazájuk színeiben versengenek, mint az olimpikonok. Én abban hiszek, hogy a művészeteknek az emberi lét egyetemes voltához kell igazodniuk.
– Beszélne kicsit bővebben a TOGA Asia Arts Center támogató bizottságáról?
– A művészek bővelkednek az ötletekben, de híján vannak a pénznek (nevetés). Nem sok mindent tudnak megvalósítani, ha nincs, aki támogassa őket.
Amikor Toga jövőjét tervezve létrehoztuk a TOGA Asia Arts Centert, hogy alkotási és képzési lehetőséget nyújtsunk az ázsiai előadóművészetek iránt érdeklő színészeknek, összegyűlt néhány ember, köztük Toyama prefektúra kormányzója, Nanto város polgármestere, valamint olyan vállalkozók, mint Yoshida úr, és közölték, hogy szívesen támogatnának bennünket. Ennek köszönhetően tudunk például helyszínt biztosítani az idei Színházi Olimpiának.
Nagyon hálásak vagyunk a támogatási bizottságnak azért, hogy összehozta az állami és a magánszektor szereplőit. A Soka Gakkai (a nicsiren buddhimzuson alapuló laikus szervezet) például földterületet adományozott nekünk Togában, ahol egy új szálláshelyet építhettünk. Úgy vélem, a japán színházi világ fiatal alkotóinak bízniuk kellene abban, hogy bőven akadnak még támogatók. Csak meg kell keresni őket, és érthetően, világosan eléjük kell tárni terveinket, azt, hogy mit akarunk csinálni, és milyen eszmék mentén.
– A Színházi Olimpiát 1993-ban alapították, negyedszázaddal ezelőtt. Hogy érzi, a színjátszás és a színházi világ helyzete mennyiben volt más akkor, mint most?
– A Színházi Olimpia elindításakor két szempont vezérelt bennünket. Egyrészt az 1990-es évektől kezdve a nemzetközi porondon tevékenykedő színházi embereknek egyre nehezebb volt alkotniuk. Akkoriban is voltak nemzetközileg elismert művészek, akikre honfitársaik büszkék voltak, és akiket szellemi, művészi és hagyományos értelemben egyaránt a társadalom értékes vagyonának tekintettek. A legkülönfélébb gondolkodású és pozíciójú emberek körében is kivívták a tiszteletet, így teljes volt a társadalmi egyetértés, hogy támogatni kell őket, mivel mindenki számára értéket képviselnek. Ám ahogy terjedt a globalizáció, úgy vált egyre általánosabbá a felfogás, hogy egy ország számára fontosabb a gazdasági stabilitás, mint a szellemi érték, és ez a színházi alkotók munkáját is megnehezítette. Erre válaszul gondoltuk mi azt, hogy a művészeknek össze kell fogniuk és közösen kell kezdeniük valamit ezzel a globális problémával.
Másrészt a világban zajló események is erre ösztönöztek bennünket. 1989-ben Bush amerikai elnök és Gorbacsov szovjet főtitkár bejelentette, hogy véget ért a hidegháború, majd 1990-ben Németországot újraegyesítették, szóval úgy tűnt, hogy a világ elindult egy sokkal békésebb korszak felé. Ám valójában az történt, hogy háború robbant ki a többnemzetiségű egykori Jugoszláviában, és a világ számos országát etnikai konfliktusok, területi viták gyötörték. A hidegháború korszakát a kommunista államok és a kapitalista gazdasággal rendelkező demokráciák küzdelme jellemezte. De mivel a két tábor ideológiák és értékek mentén vált el egymástól, a szembenállás minden más létező gond ellenére egyben tartotta a társadalmakat. Amikor ez a berendezkedés összeomlott, a konfliktusok is felerősödtek. Hasonló gondokkal küzd manapság az Európai Unió. Akkoriban, amikor a görög színházi rendező, Terzopoulos (a Nemzetközi Színházi Olimpiai Bizottság jelenlegi elnöke) Japánban járt, elmesélte, hogy a hidegháború befejezése után mindannyian arra számítottak, hogy Európa végre elindul a béke útján. Ám nem így történt. Az etnikai villongások miatt a helyzet egyre rosszabbodott, emiatt tömegek menekültek el otthonukból. A politikai bizonytalanság közepette az emberek sebzetté és reményvesztetté váltak. A művészeket érezhetően nyomasztotta, hogy képtelenek bármit is tenni ebben a helyzetben. Ilyen körülmények között Terzopoulos úgy vélte, hogy nekünk, művészeknek össze kell fognunk, és olyan szeretettel kell alkotnunk, ami felülemelkedik a nemzetiségi korlátokon.
Noha nem kötődik közvetlenül a Színházi Olimpiához, azért elmesélem, hogy abban az időszakban kaptam egy táviratot az egyik szarajevói színházi producertől, aki felkért, hogy rendezzek egy előadást Szarajevóban. El is jönnének értem egy katonai repülőgéppel, mondta. Bámulatos, hogy még a háború kellős közepén is színházat akartak csinálni. Európában régóta, hagyományosan él a meggyőződés, hogy a színháznak gondolkodtatnia kell a társadalmi lét alapvető kérdéseiről, arról, hogy mit jelent embernek lenni, mi a nemzet, mi a bűn, szóval ők ott a konfliktus idején is a színház segítségével próbáltak választ keresni arra, hogyan kellene működnie az új világrendnek. Susan Sontag el is ment és rendezett ott egy előadást, én viszont valahol menetközben elveszítettem velük a kapcsolatot, így végül nem jutottam el Szarajevóba.
Az Tadashi Uchino interjúja eredetileg a Szcenáriumban jelent meg. A szöveg teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
