A Peeping Tom alkotóközösségnek masszív rajongótábora van Magyarországon is. 2018 után térnek vissza Budapestre, a 10. Színházi Olimpia keretében a Nemzeti Táncszínházba hozzák el a Triptichont. Az április 20-án és 21-én látható előadásról Gabriela Carrizo koreográfus-rendezőt, a Peeping Tom alapítóját kérdeztük.
– Mi volt a Triptichon fő inspirációja, és hogyan formálódott ötlet az alkotás folyamatában, a próbák alatt?
– A Triptichonra szóló felkérés, nevezzük jobb híján így, korlátokat szabott nekünk, mert az előadása több kis darabból áll, ellentétben a Peeping Tom többi, méreteiben, technikai igényeiben jóval nagyobb szabású produkciójával. Tulajdonképp ez vitt bennünket afelé, hogy egy nagy színpadból kihasítsunk egy kis teret és az kerüljön fókuszba, pontosan úgy, mint egy filmdíszlet egy stúdióban.
De ha a kezdetekről beszélünk, tíz évet kell visszamenni az időben. 2013-ban kaptam egy meghívást, hogy egy nagyobb projekt részeként készítsek egy rövidebb darabot a Nederlands Danse Theater társulatának, ez volt Az eltűnt ajtó. 2015-ben Franckot (Franck Chartier – koreográfus, rendező, a Peeping Tom másik alapítója – a szerk.) hívták meg ugyanebbe a projektbe, ő – megtartva a koncepciót és a karaktereket – folytatta a történetet, és ebből lett Az elveszett szoba. Két évvel később pedig következett A rejtett padló és a víz.
A folytatásról, azaz erről az előadásról 2018-ban kezdtünk gondolkodni, de csak a Gyermek bemutatója után, 2019-ben fogtunk neki az alkotásnak. Nem ugyanazokkal a táncosokkal dolgoztunk, ezért komoly válogatást tartottunk. Ezt követte volna a próbafolyamat, de jött a koronavírus-járvány, a teljes lockdown, ami iszonyú nehéz időszak volt, és nemcsak azért, mert az összes fellépésünket törölték, hanem azért is, mert a munkát a kiválasztott táncosokkal online kellett elkezdenünk. Volt, aki Ausztráliából vagy Új-Zélandról jelentkezett be a próbákra. Aztán végül össze tudtunk jönni a próbateremben, de buborékban kellett élnünk. Ennek a végén Tartottunk egy újabb bemutatót, de csak az első két részből, mert technikailag nem egyszerű vízzel elárasztani a színpadot.
A barcelonai GREC Fesztivál volt az egyetlen fellépésünk 2020 nyarán. Hatalmas kihívás volt, hogy minden óvintézkedést és szabályt betartsunk, de közönség elé tudtuk vinni ezt a Diptichont. Elképesztő élmény volt. Azóta Triptichonná tudtuk fejleszteni az előadást – persze, a színpadmérettől és az adott helyszín körülményeitől is függ, két vagy három részt játszunk-e –, de a később csatlakozott táncosok fizikai adottságaihoz adaptáltuk a darabot.
Az NDT táncosaival első alkalommal dolgoztunk, és bár gyakorlatilag minden lehet inspiráció, egy ötlet, egy szituáció, egy kép, egy könyv, de a valódi inspirációt a tér és a tér zenéje jelenti. Ismerjük az előadókat, még fogalmunk sincs, ki melyik karaktert fogja játszani, de azt már tudjuk, hol lesz a térben. Amikor elkezdünk próbálni, természetesen elmondjuk a közreműködőknek, mit szeretnénk, honnan indulunk, mi az az ötletmag, de rájuk is hagyatkozunk, hiszen ők adják a testüket, a fizikalitásukat, ezért az alkotás valójában közös folyamat. Úgy is mondhatnám, hogy vannak fejünkben képek, és ezeket próbáljuk Franckkal együtt a próbateremben valósággá alakítani. Függetlenül attól, milyen hosszú, hat vagy nyolc hét-e a próbafolyamat, a kezdet ugyanaz: csak kellékek, jelmezek vannak, díszlet nincs. A tárgyakkal játszunk, azoknak próbálunk személyiséget adni. Jelenetről jelenetre dolgozunk, de ezek sosem véglegesek. Nagyon fontos a szerkesztés, és ez nem csupán a történetbeli dramaturgiára vonatkozik, hanem a hangzásbelire is, ami a zenét és a sound designt egyaránt jelenti.
– A zene, a hangzás megvan a próbafolyamat kezdetén?
– Nem feltétlenül. Van, hogy megvan, és arra dolgozunk, és olyan is van, hogy a próbán kitalált mozdulathoz, a helyzethez keresünk hangzó atmoszférát. Az alkotást organikus folyamatnak tekintjük. Ha felmerül egy kérdés, arra választ kell adni, de sokféle válasz lehetséges, és bármelyiket választod, mindegyikben ott a rizikó. A kétely félelmetes, de muszáj a már ismert határokon túlra is merészkedni. Olyan ez, mint amikor elindul egy hajó az utasokkal, de akkor még nem tudni, hol köt ki.
– Mennyi az, ami ebből tudatosan lefektetett, akár szabályrendszernek is mondható, és mennyi van a pillanatra, a spontaneitásra bízva?
– Nehéz ezt meghatározni, mert nagyon érzékeny folyamatról beszélünk. Néha megtalálsz valamit, amiről azt gondolod, maga az esszencia, máskor pedig folyamatosan keresgélsz. Mindig azoktól az emberektől függ, akikkel éppen dolgozunk. Tőlük rengeteget kapunk: ötleteket hoznak, jelzéseket adnak, megfigyeléseket osztanak meg, személyes élményeikbe, az életükbe avatnak be, és ez különösen értékessé teszi az alkotást. Tudományosan is leírható lenne, de a legtöbbször ez a kémia vagy rezgés a tudattalanból ered, mint ahogy a kreatív alkotás sok eleme.
– Nem csupán itt, konkrétan a filmstúdióhoz hasonló díszlet miatt, de általában is érezhető az előadásaitokon a filmes hatás.
– Igen, valóban sok filmes eszközt használunk, és nemcsak arra gondolok, hogy a díszlet és annak változásai kitetten, titkok nélkül láthatóak. Úgy gondolkodunk erről a szerkesztési vagy fókuszálási metódusról, hogy a kamera a te kezedben van, de az idő kiiktatható, kivágható, mintha a tér és az idő formálható lenne. A mozi digitális, a színház élő. A filmben lehet játszani a kameramozgással, a színházban viszont a távolság adott és változatlan. Ebben az élő helyzetben pedig a mi feladatunk és felelősségünk a zoomolás, hogy a nézők valóban benne érezzék magukat a szituációkban, sőt úgy érezzék, benne vannak az egyes karakterek agyában, zsigereiben. Erre kell megtalálni a mozdulatokat, és ami még fontosabb, azok időzítését, tempóját, azt, hogy mikor erősödjön fel, mikor csendesüljön le vagy akár fagyjon meg a mozdulatbeli és a zenei szekvencia. Mintha az idővel kereteznénk a képet, és a térnek és a jelenetnek új dimenziót adnánk.
– A Triptichon már a címében is utal a hármasságra, de vannak önálló darabjaitok, amelyek trilógiává állnak össze. Mi vonz ehhez a szerkezethez?
– Leginkább azért dolgozunk így, mert mindig adódik valami, amin szeretnénk tovább dolgozni akár így, hogy megnézzük, mi lesz azt követően, hogy véget ér egy történet. Egyszerűen a felfedezés hajt tovább bennünket, az érdeklődés, hogy merre vihet egy folyamat, hova kanyarodhat egy út.
– A Peeping Tom nézőinek sosincs kényelmes helyzete, egyetlen előadásotokat sem komfortos nézni. Te milyen előadásokat szeretsz?
– Olyanokat, amelyek után azt érzem, felfedeztem valami újat, valamit, amiről nem is gondoltam, hogy létezik. Lehet, hogy elsőre nem értem, miről is szólnak, de a hátsó kisagyamban, a zsigereimben elraktározódnak, és elő-előjönnek. Foglalkoztatnak, megérintenek, dolgoznak bennem, aminek megmagyarázhatatlan az oka.
Az interjút Négyesi Borbála készítette.
