A Színházi Olimpián nem osztanak érmeket, a különböző versenyszámok győztesei nem állnak dobogóra. Talán ezért is különösen igaz erre az olimpiára Coubertin báró jól ismert bon mot-ja: nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Kutszegi Csaba írása az április 11-15. között megrendezett Depo Dance Fesztiválról.
Számomra már a DEPO Dance Festival első napján a X. Színházi Olimpia emblematikus helyszínévé vált a Budapest Táncszínház otthona, a DEPO, mert ott, ha „kicsiben” is ugyan, de minden pillanatban tetten érhetővé vált a különböző kultúrák találkozása.
Maga a hely is beszédes: alig tíz perc sétára a Nemzeti Színház igencsak kikupálódott környezetétől, lepukkant rozsdaövezetben, üres, gazos telkek, elhagyott, betört ablakú épületek tőszomszédságában egy táncstúdió formájában tenyérnyi helyet foglal el a kultúra. Nemcsak a különböző földtekék és/vagy kontinensek között lelhetők fel hatalmas kulturális különbségek, hanem egy város egy kerületén belül is külön világokat választhat el egy közlekedési csomópont és két vasúti felüljáró.
A különböző térségek közötti összeköttetés létrehozásának legmegfelelőbb eszköze: a művészet. Földi Béla, a Budapest Táncszínház igazgatója családias hangulatban rövid beszéddel megnyitotta a fesztivált, indokolt volt a fordítás, hisz a budapesti kortárstánc-előadásokon a fiatal közönség soraiban gyakori az angol szó.
Az első nap első előadása: a Három nővér. A színpadon a magyarok mellett angol, olasz és távol-keleti táncos is látható, összesimuló egységben interpretálják Sághy Alexandra Csehov-színmű alapján készült koreográfiáját – és ez nemcsak hasonló technikai felkészültséget és fegyelmet jelent, hanem belső, lelki, érzelmi és tartalmi közös platformot is. Miért is lenne másképp, hiszen a nők (és persze a férfiak is) a világon mindenhol vágynak a szerelem felemelő, megtisztító erejére, és – egy új, hasznosabb és szebb élet reményében – ki akarnak törni a reménytelennek tetsző bezártságból. Aki erről a lelkiállapotról, ezekről az érzésekről beszél differenciáltan, kellő empátiával, mélységeket feltárva és érzékeltetve, az Csehov Három nővéréről is beszél. Mert a zseniális világszínházi remekmű eszenciája, lényege kb. ennyi.
Sághy finom érzékenységgel fogalmaz testnyelven, nem történetet mesél el, hanem a csehovi esszenciát igyekszik megmutatni. A gördülékeny-simulós, de attraktívan technikás tánc mellett az apró érintések, rezdülések, alig észrevehető, de elhagyhatatlan, különös atmoszférát teremtő összenézések ügyes és gondos mestere. Nagyszerűen mutat meg és emel ki sorsokat, egy-egy mozdulatlan vagy egy vonalat lassan bejáró alakot olykor dinamikus vagy közönyös, párhuzamos „tömegjelenettel” ellenpontoz: az éppen kiemelt szereplőt a többiek vagy „kintről” figyelik, vagy kapcsolat nélkül, rideg távolságtartással körbeveszik, avagy szelíd erőszakkal maguk közé kényszerítik. A három nővér három különböző nő, egymással is megvívják a harcukat, de sorsuk közös, az egyéni kitörési kísérletek után rendszerint újra egymásra találnak – egy nagy helyiségben, a szeretett, védett otthonban, mely egyben a börtönük is.
Klimo Péter díszlet- és jelmeztervező érti a dolgát, a színpad hátsó fertályát uraló nagy épületének szépek az arányai, függőleges kötelekből alkotott házfalai látványosak és érdekesen bevilágíthatók, mindemellett különböző akciókra, mászásokra, kapaszkodásokra is jól használhatók. Kovács Benjámin zeneszerző a táncot jól szolgáló zenei háttereket komponált, melyekbe néha szlávos vokális hangzásokat is beleszőtt. Mert hát Csehov és a története velejéig orosz, de mint a DEPO-ban is látható volt, minden nemzet, minden kultúra és korszak magától értetődően azonosul vele.
Két nappal később velejéig magyar zene inspirálta koreográfiát láthatott a fesztivál közönsége. A Lisztmánia Zachár Lóránd felújított alkotása, az eredeti 2012-ben készült a Pécsi Balett számára, és mivel azt annó dacumál láttam, bizton állítom: a mostani, látványvilágában alaposan átalakított, leegyszerűsített és megtisztított verzió sokkal jobb teret szolgáltat (képletesen és konkrétan is) a táncnak és a zenének (díszlet- és jelmeztervező: Földi Béla). A látványt a díszletben és a jelmezben is a fekete-fehér uralja: a koreográfus a színvilággal, a táncosok mozgásával és például Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiájának felcsendülő hangjaival a zongoraklaviatúra billentyűit idézi meg. Csupán néhány másodpercig tart, hogy a táncosok egy irányban, párhuzamosan hanyatt fekszenek a színpadon, és a zongorahangokra megrezdül a testük. Ennél több „szájba rágásra” nincs is szükség, az alapképlet hamar tisztázódik. A Lisztmániát nézve megérthetjük: a tánc csúcstechnikája a zene virtuozitásával adekvát jelenség. Mindemellett Liszt-zongoraművet tánccal utolérni kb. olyan reménytelen vállalkozás, mintha jómagam Milák Kristóffal úsznék versenyt. De a Budapest Táncszínház táncosai igen jól tartják magukat eme megtisztelő versengésben – nagymértékben a koreográfusnak is köszönhetően. Zachár Lóránd ugyanis az együttesbe „hazajár” koreografálni: ő is Földi Béla keze alatt fejlődött táncossá, a táncosokkal közös az anyanyelve.
Táncszínpadon a muzsika lehet könnyed, csapongó hangulatfelelős is – ahogyan ez az est második részében észlelhető is volt. Egy kitűnő olasz művészpár, Stefania Menestrina és Sofia Galvan (két sportos-energikus, fiúsan csinos fiatal nő) minden bizonnyal autobiografikus koreográfiát mutatott be: két, egymáshoz ragaszkodó, elválaszthatatlan clownként játszották el az élet nagy mutatványait. A produkcióban úgy csendülnek fel a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek olasz szerelmessláger-motívumai, ahogy a szereplők hangulata változik éppen, a néző egy kicsit Fellini országútján is érzi magát, aztán a laza nosztalgiázást többször is felváltja valamilyen gondolkodásra késztető, érdekes, elvont akciózás, mely leginkább egy zsinóron lógatott kis totemszobrocskához kapcsolódik (az előadás címe: Ototeman, azaz totem). Mindebből én azt olvasom ki, hogy ez a két ember (múltban és jelenben) önmagát és egymást, egyáltalán, a valakihez és valamihez tartozást keresi. Az Ototeman mindkét figurája nagyon szerethető, kettősük táncszakmai szemmel is magas színvonalat képvisel: jól bánnak a testükkel, dinamikus mozdulatváltásaikat alaposan kidolgozzák, erőteljesek, technikásak.
A fesztivál utolsó estjén két Hammadi-koreográfiát láthatott a nagyérdemű. Földi Béla a szokásos este 7 órai felkonferálásában jól ragadta meg a lényeget: egy időutazás tanúi lehettünk. Az alig másfél éve készült A negyedik hullám után című egyfelvonásost az INVERSEDANCE – Fodor Zoltán Társulat fiatal táncosai mutatták be, míg a majd’ negyven éves táncalkotást, a Brontë nővéreket Raza Hammadi saját együttesének, a Ballet Jazz Artnak sokat látott, tapasztalt művészei adták elő. Mutatkoztak az esten érdekes tanulságok.
Fodor Zoltán együttesének táncosai szintén anyanyelvi szinten beszélik a világhírű, Párizsban élő koreográfus táncnyelvét. Nem véletlenül. Talán már mondanom sem kell, de Fodor is a Budapest Táncegyüttesben sajátította el a szakmát, és mivel Raza Hammadi Földi Béla egyik meghatározó mestere volt, így Hammadi hatása – köszönhetően az együttes több évtizedes működésének – generációkon keresztül gyűrűzik be a magyar kortárstáncba.
Az INVERSEDANCE-nek 2021-ben készített A negyedik hullám után tipikusan olyan koreográfia, amely nem igényli, sőt, lerázza magáról a magyarázó-értelmező verbális nyelvre fordítást. A néző a címből és az előadás hangulatából féleérthetetlenül észlelheti, hogy pandémia ihlette opust lát, és innentől mindenki úgy értelmez, ahogy a saját megélt élettényei diktálják. Az INVERSEDANCE táncosai (öt nő és egy férfi) odaadással, kimeríthetetlennek tetsző energiával, fegyelemmel és kellő alázattal interpretálják a bezártság és elmagányosodás lázálomszerű vízióit. Az ember úgy érzi, a mozdulatokban keresve se találhat hibát, és hogy ezt a stílust nem is lehet jobban táncolni.
Aztán a Brontë nővérekben – kihagyhatatlan ez az asszociáció – mintha orkánerejű üvöltő szelek sodornák őket, egymás után három nő gurul be a színpadra, az ember a látványuktól még fel sem ocsúdik, máris hihetetlen dinamikával kibontanak a gurulásból egy-egy éles pózt, és a székbe szögezett (hivatásos) néző megdöbben: lehet így is táncolni? Aztán előjönnek az emlékképei: igen, igen, már negyven évvel ezelőtt is a világ legjobbjai mind így táncoltak. És ma is így táncolnak, csak egyre kevesebbet kapunk belőlük, mert a táncpezsgésnek (is) betett a COVID, gazdasági válság is van, volt és lesz, nincs pénz külföldre járni, és nincs pénz külföldit meghívni, miközben lehet, a legnagyobb baj az, hogy már nem tudunk különbséget tenni a magas színvonalú sorozatgyártás és az igazi művészi különlegesség között.
A Brontë nővérekben még jó néhányszor megvillant a világszínvonal, miközben a koreográfia cselekményszövésben, eszközhasználatban, gesztusokban sok, ma már bájosan avíttnak tetsző megoldást is tartalmaz. Hiába, negyven éves világcsúccsal ma nem lehet olimpiát nyerni… De a követőknek tapasztalatot igen.
Három nővér (Budapest Táncszínház)
- Koreográfus: Sághy Alexandra
- Díszlet- és jelmeztervező: Klimo Péter
- Zeneszerző: Kovács Benjámin
- Táncolják: Sághy Alexandra, Yvette Levine, Maria Borges, Marika Trucci, Marika Masuda, Somogyi Zita, Varga Donát, Varga Bendegúz, Matthew Bell
Lisztmánia (Budapest Táncszínház)
- Koreográfus, dramaturg: Zachár Lóránd
- Díszlet- és jelmeztervező: Földi Béla
- Zeneszerző: Liszt Ferenc
- Táncolják: Sághy Alexandra, Yvette Levine, Maria José Borges, Marika Trucci, Marika Masuda, Varga Donát, Varga Bendegúz, Matthew Bell, Damien Ledenon.
Ototeman (Compagnia Opus Ballet)
- Szerzők és előadók: Stefania Menestrina, Sofia Galvan.
A negyedik hullám után (INVERSEDANCE | Fodor Zoltán Társulat)
- Koreográfus, dramaturg: Raza Hammadi
- Zeneszerző: Clement Mames.
- Táncolják: Chiara Alessandro, Bódi Bianka, Dowidat Sára, Yun Ju Huang, Clark David, Bonus Ortega, Petrőcz Cintia Vanessza
Brontë nővérek (Ballet Jazz Art)
- Koreográfus, dramaturg: Raza Hammadi
- Zeneszerző: Leo Janacek.
- Táncolják: Charlotte Bermond, Audrey Goubault, Flore Landry, Ahmed Hammadi, Clément Mames
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
