Április 12-én mutatják be először a Müpában a Tragœdia Temporis I. című operát, amely Gyöngyösi Levente zeneszerző, Visky András dramaturg és Kiss Judit Ágnes szövegkönyvíró közös munkája. A darab Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye alapján készült, amelynek részleteiről Visky Andrással beszélgettünk.
– Milyen korábbi tapasztalatai vannak Az ember tragédiájával? Mitől érdekes az ön számára most ez a darab?
– Kivételes módon és elháríthatatlanul szólított meg Az ember tragédiája. Csaknem egyszerre érkeztek a felkérések Silviu Purcărete rendező és Gyöngyösi Levente zeneszerző részéről. Purcărete a temesvári Csiky Gergely Színházban készült színre vinni a darabot, és engem kért meg a szövegkönyv összeállítására és a dramaturgiai munkák elvégzésére. Egy szuverén, összetéveszthetetlen színházi világgal bíró rendező ő, korábban is dolgoztunk már együtt, de a Tragédiát színre vinni vele egészen különleges kihívásnak ígérkezett és annak is bizonyult. Gyöngyösi Levente a librettó cselekményváza, a karakterek és a karakterek közötti viszonyok felépítését várta el tőlem, de az élményszerű közös munka az egész vállakozás szellemiségére rányomta a bélyegét. Mindkét megközelítés esetében a leglényegesebb kérdés valóban az, mi a Madách-színmű aktualitása.
Nos, egészen meglepő, mennyire mai kérdéseket feszeget Madách: az egyéni és közösségi szabadság kérdéskörét, a nő helyzetét a férfiak által diktált történelemben, az ember fejlődés-vallásának a pusztításait, az etikai megfontolások háttérbe szorításának a tapasztalatát a kínálkozó uralmi helyzetekben, az élvezeti kultúra elegáns kegyetlenkedéseit…
– Korábban is volt már opera dramaturgja?
– Írtam már librettót, ezek a művek el is készültek, sőt színpadi változat és lemez is készült belőlük. Demény Attilával, a nemrég elhunyt kolozsvári zeneszerzővel dolgoztunk együtt az Állatfarm kamaraoperai változatán még a ’90-es években, és később az ő felkérésére írtam librettót egy újabb kamaraoperához Örkény István Egypercesei alapján. Időközben, Az ember tragédiája munkálatai alatt, Gyöngyösi Leventével a Pannon Filharmonikusok felkérésére írtunk egy Trianon-kantátát Lenni vagy nem címmel, amit be is mutattak a Kodály Központban. A librettóírás és az operadramaturgia a szigorú formák ajándékában részesít, kifejezetten szellemi természetű foglalatosság, amolyan lelki gyakorlat, hiszen a nyelv is zenévé kíván lenni, mert ebben rejlik az egymás megértésének a kulcsa.
– A darab címe Tragœdia Temporis, azaz ’az idő tragédiája’. Hogyan jött az ötlet?
– A munka során egyre távolabb jutottunk Az ember tragédiája kompozíciójától, és olyan mélyen belekerültek a műbe a saját, nagyon is személyes értelmezéseink, hogy a madáchi művet idéző, de mégis elkülönböző címet kellett találnunk. A mi értelmezésünk szerint a Tragédia megváltás-poéma, megváltás-dráma, legalábbis a megváltás hiányának és szükségességének a drámai költeménye. Ma már egyfajta divina absentia, azaz Isten-hiányként olvasom, főként a túl jól és reflektálatlanul idézett, a küzdésre és a bizalomra felszólító záradékra gondolva.
Nagyon erősen benne van a mi dőnkben, így érzem, ez a tragoedia temporis, egyszerre vesz körül és fakad belőlem – ez volna Az ember tragédiájának is a leglényege, talán.
– Az operába Madách művéhez képest bekerült egy új szereplő is, a Gyermek. Mit lehet tudni az ő karakteréről?
– A Példabeszédek könyve szerint az Örökkévaló a gyermekként játszó bölcsességgel, ezzel a megszemélyesített különös jelenléttel együtt teremtette a világot. A teremtés szelíd tett, olyan játék, amiben a gyermek otthon van, tevőlegesen részt vesz és teletűzdeli nevetéseinek szikráival. A történelem viszont irgalmatlan, képtelen tekintettel lenni a gyöngékre, akik tulajdonképpen mindannyian vagyunk. A romantika demiurgosza elvezetett a pusztító titanizmushoz, az erő kultuszához – a szeretet Istene teremtő beavatkozásait a világ életébe nem tudom így elgondolni.
Ebből született a Gyermek, aki reménységünk szerint a néző tekintete, nézőpontja is egyszersmind.
És hát, nem utolsósorban, a megváltás ígérete is, hiszen a Megváltó egy védelemre szoruló tehetetlen gyermek képében jött közénk, és a gyöngeségben rejlő erőre irányította a figyelmünket.
– Milyen dinamika van a mű szereplői között?
– Az öt főszereplő lehetőséget ad arra, hogy a művet dramatikusabb tónusok jellemezzék, mint Madách leíró-filozofáló narratív darabját. A Gyermek egyszerre megfigyelő és egyszerre a nézői várakozás fenntartója. A szerepeket énekes-színészek játsszák, nem szellemek, tehát a karakterek közötti hús-vér kapcsolat nagyon is emberi irányba mozdult el. A madáchi példázatosságot az átélhető jelenetek és kapcsolatok váltották fel reményeink szerint. Lucifert például rendszerint nagy és erős gonosz szellemnek ábrázolják a színpadon, pedig az eredeti műben is mindegyre meghiúsulnak a kísérletei, lelepleződnek az ember elé vetett csapdái, Éva átlát könnyűszerrel rajta. Lucifer nem autonóm szellem, hanem a vágyaink kivetülései és megszemélyesülései. A Gyermek erősebb, mint Lucifer, mert szemében nevetséges az emberi nagyság, amely nem egyéb, mint pusztítás. Az Úr és a Gyermek viszonya talán a legmélyebben emberi, mert a kudarcról is szól, a teremtés ugyanis beletorkollik a véres és abszurd történelembe.
Az interjút Visky Andrással Tuska Borbála készített.
