A kakaó és a tehéntej találkozásának metaforája, alapvető hitkérdések, lokális és univerzális elvágyódás, valamint a nők mindenkori terhei és modernkori törekvései. Kortárs életérzések és kortárssá tett klasszikus problémák, ismeretlen és ismerős konfliktusok keltek életre az Újvilágból érkezett produkciókban. Három előadást is hoztak a mexikói társulatok a MITEM-re. Ezek a Teatro de Babelt és a Mexikói Nemzeti Színházat képviselték, előbbitől kettő produkciót is láthatott a közönség. Ungvári Judit írása
I. felvonás – Hinni vagy nem hinni?
És hozzátéve: hogyan hinni… Valóban alapvető kérdéseket jár körül A fundamentalista előadása. A finn kortárs szerző, Juha Joleka darabja két ember, egy sikeres hitmegújító pap és egykori mentoráltja, a később szektataggá vált lány sajátos szerelmi történetén keresztül vizsgálja meg ember és vallás, ember és hit viszonylatát, kétféle nézőpontból, amely a darab végére egyfajta kölcsönös megértéssé formálódik, az viszont biztos, hogy a viták mindkét szereplő gondolkodását átalakítják. A nézőben pedig több kérdés is megfogalmazódhat. Vajon melykük is a fundamentalista? Melykük hisz igazán? Ki az elvakult? Hol a határ vallás és hit között? Izgalmas és elgondolkodtató párbeszédek sorjáznak az előadásban. „
Miért teremtett volna Isten egy ilyen rendszert? Ugyan mi célja volna az örök gyötrelemmel? – Gondold csak át. A Római Birodalom idején az üldözött keresztények egy csoportja azon töprengett: Mire való ez a sok szenvedés és erőszak? Mindez büntetlen marad? És megtalálták a tökéletes választ: a poklot. – A poklot is kitalálták? {…} Az Ószövetségben legfeljebb, ha egy-két utalást találunk a pokolra; amikor a kereszténység a Birodalom hivatalos vallása lett, a pokol fogalma akkor nyert jelentőséget. – Ebben nincs semmi logika. – Ebben rengeteg a logika, sőt mi több, igen hatékonyan működik. Ez a fajta mentalitás ad bátorságot a muszlim szélsőségeseknek, hogy öngyilkos merényletekkel felrobbantsák magukat, és amiért aztán a gringók azt hiszik, jogukban áll megszállni a Közel-Keletet.”
A finn szerző művét rendkívül egyszerű, finom rajzolatú realizmussal, és kissé a mexikói társadalomra szabva vitte színre a spanyol Ignacio García (akit a Nemzeti Színház közönsége már jól ismerhet A kertész kutyája rendezőjeként). Méltán épített a színészi játékra, hiszen az előadás két szereplője, Luís de Tavira és Aurora Cano két kitűnő művész, akik brillíroztak a szerepükben. Mint később, a beszélgetésekből kiderült, mindketten kevésszer láthatók színészként, inkább színidirektorként, társulatvezetőként ismerik őket hazájukban. Két kivételes színházi alkotó nagyszerű játékával és jó néhány gondolattal lettünk gazdagabbak az első mexikói estén. „Az igazság természete az ellentétek egyidejű jelenlétében rejlik.” – hangzott el az a prófétikus mondat, amely tulajdonképpen mindhárom estére vonatkoztatható, ahogy a humor is jelen volt mindhárom mexikói előadásban.
II. felvonás – Az álom még mindig puszta árnyék?
Teljesen másféle stilisztikájú előadást mutatott a Teatro de Babel társulata a második estén. Az előző estén színészként látott Aurora Cano írta-rendezte Moszkva, Csehov Három nővérén alapulva, az elvágyódás témáját dolgozta fel. A kortárs életérzést avantgárd formaisággal és erőteljes, költői szövegekkel elegyítő színpadi mű fókuszában három színésznő volt, akik az előbb említett elvágyódás tematikája mellett a modern mexikói nők problémáit is megjelenítették. Például a női önállóság, a női emancipáció, vagy a női szexualitás kérdései nagyon plasztikusan elevenedtek meg az előadásban. Egyszerre nyers és nagyon poétikus volt az, ahogyan az intellektus és az anyaság ösztöne „csatázott” az egyik szereplő dilemmájában: vajon érdemes-e abba a társadalomba gyermeket szülni, aki, ha lány lesz, jó eséllyel megölik, vagy elrabolják. Számos hasonló, egyszerre lokális és univerzális színezetű részleten keresztül jutunk el a drasztikus végkifejletig: míg a Moszkvába vágyó három nővér sorsa a magány lesz, itt a Montreálba vágyó fiatal lányt éppolyan durván lelövik, mint az anyasággal vívódó értelmiségi nőt. Aurora Cano darabja erőteljesen szembesítette a nézőt a női sorstragédiákkal, ugyanakkor felvillantott valamit abból is, ami a harmadik előadásban bomlott ki nagyon szépen, hogy a nő egyben a túlélés záloga a világban.
III. felvonás – Kitartás, asszony a neved?
Színházi forma szempontjából a legizgalmasabb előadás volt számomra a mexikói hármasból az Emiliano Zapata asszonyai című produkció, amelyet az ugyancsak sokoldalú, színésznőként és drámaíróként is ismert Conchi León írt és rendezett. A darab a 19. századi mexikói forradalmár, Emiliano Zapata köré képzelt nőalakok elbeszélésén keresztül mutatta meg a nagy mexikói hős alakját, s nem feltétlenül csak a hősies oldaláról. Conchi León az előadást követő beszélgetésben el is árulta, Zapata története igazából csak ürügy volt számára, hogy a nőkérdésről beszéljen, mivel egy olyan társadalomban él, ahol még ma is naponta 10-15 nőt ölnek meg, és rengetegen tűnnek el nyomtalanul. Ez a jelenség azonban a múltban gyökerezik, tehát fontos volt a női nézőponton keresztül megvizsgálni a mexikói társadalom problémáit. A színházi kifejezésmódban is folyamatosan párbeszédet keresnek a mai közönséggel – fejtette ki Conchi León a beszélgetésben. Számomra épen ez a kifejezésmód volt az előadásban a legérdekesebb és a legüdítőbb, ahogyan a 19. századi romantikus hőstörténetet elegyítették az alkotók az archaikus rituális színházi elemekkel, illetve a szintén a női problematikát boncolgató modern politikai színház síkjával. Ez az esztétikai szempontból rendkívül ügyesen rétegzett formanyelv ráadásul elementáris játékossággal és humorral párosult, amelyben a nők férfi-metamorfózisa éppolyan szórakoztatóan tudott jelen lenni, mint a farce-szerű maszkos színház a jellegzetes halotti maszkjaival, vagy az erotika. Remek színészekkel találkozhattunk itt is, az egyikük maga a rendező volt, mellette Judith Inda és Karla Camarillo kápráztatta el a közönséget.
IV. Epilóg – Kettős örökség
A mexikói sorozat végén egy nagyon tartalmas beszélgetésen világítottak rá az előadások közreműködői a mexikói kortárs színház múltjára és jelenkori kihívásaira. Az első előadás kitűnő színésze, Luís de Tavira rögtönzött színháztörténeti összefoglalójából kiderült: nagyon nagy hagyománya van a teatralitásnak Mexikóban, ami egészen az ősidőkig vezethető vissza. Nem véletlen, hogy az első feljegyzett előadáson, ami már a spanyolok idejében, 1527-ben valósult meg, háromezer színész vett részt – mondta Luís de Tavira. Ez egyébként az utolsó ítéletről szólt, három nyelven, latinul, spanyolul és navatl nyelven adták elő. „Mexikó a tagadások országa, amelyet különböző identitások feszítenek szét, ugyanakkor ezek szintézise is jelen van.” – tudtuk meg Luís de Tavira összefogalójából. A színész hozzáfűzte, minden korszakban felmerült a kérdés, mit is jelent a mexikóiság, és minden művészeti ágban igyekeztek megfogalmazni ezt az alkotók, de ez a színházban napjainkban is nagy kihívást jelent. Az sem véletlen, hogy visszanyúlnak az ősi formákhoz, ezt az identitást keresvén. Ugyanakkor azok a kérdések is felmerülnek a mai mexikói színházban, amelyek mindenütt a világon foglalkoztatják az alkotókat, például, mi a helye magának a színháznak a tömegkultúra világában? A mexikói színház jelenkori kihívása Luís de Tavira szerint a közönség formálásában rejlik. Aurora Cano arról beszélt, erős kulturális szinkretizmus jellemzi Mexikót, hiszen azzal szemben, hogy Észak-Amerikában nomád kultúrát találtak az európai bevándorlók, Mexikó területén nagybirodalmak voltak, amikor megérkeztek az európai hódítók. Aurora Cano úgy fogalmazott: „Amikor a csokoládé (ami navatl szó) találkozott a tehén tejével (amely állat nem volt honos Amerikában), akkor a világ megváltozott. Ez a metaforája a kultúrák találkozásának is.
Az európai értékeket hozó spanyol kultúra és az ősi, sokszor brutális, véres, rituális kultúra nagyon intenzív találkozása eredményezte a mexikói kultúrát. Az identitás szempontjából fontos megérteni, hogy ebből lett a mai Mexikó.” A rendező szerint a mai mexikói színháznak ezt a kétféle örökséget, az európai kultúrát és a prehispán örökséget kell összekapcsolnia. Mindezt az egyébként navatl származású Conchi León is megerősítette, hozzátéve még, hogy évszázadok óta fontos a földért való küzdelem problematikája, ahogy a túlélés letéteményesének számító női sorsok kérdése is, nem véletlenül választotta drámájának témájául Zapata asszonyait.
