Aurora Cano: „A humor és az erőszak jellemzi a mexikói színházat”

Kell-e támogatni a művészetet egy olyan országban, mint Mexikó, ahol számtalan ember elemi szükségleteiben szenved hiányt – a számos alapkérdés egyike, ami a közép-amerikai ország színházi életét foglalkoztatja. A „Dél Atillájáról”, a mágikus realizmusról, a tragédia népszerűtlenségéről és a Színházi Olimpián látható három mexikói előadásról is beszélgettünk Aurora Canóval, a Mexikói Nemzeti Színház igazgatójával.

– Magyarországról nézve meglehetősen távoli a mexikói színházi élet. A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) kísérőprogramjaként kerekasztal-beszélgetésen vesz majd részt a kortárs mexikói drámáról. Milyen témák és kérdések határozzák meg az életüket?

– A mexikói színház és a kulturális életünk útkeresésben van: próbáljuk megtalálni a sajátos hangunkat. Szakítanánk azzal, amit mi „fehér” színháznak nevezünk, mert ezt az Európából örökölt megszólalási módot sok tekintetben nem érezzük sajátunknak. Ennek sok jele fedezhető fel, de például a MITEM-en is látható, Emiliano Zapata asszonyai rendezője, Conchi Leon is erősen érdeklődik a maja kultúra iránt, ami természetesen meglátszik a színházi munkáján is. Ez az útkeresés persze nem befolyásolja régi tulajdonságainkat: a humort és az erőszakot. Mexikóban például a halottak napja a legvidámabb ünnep, hiszen hagyományosan a gúnyolás és a humor segít bennünket szembesülni a végességünkkel. Az erőszak pedig a mindennapjaink része, ehhez elég megnézni az országunkból érkező híreket – drogháborúk, emberrablások…. A színházban az emberek nem szeretnek a nyomasztó hétköznapi gondjaikkal foglalkozni, éppen ezért a tragédia a színházainkban nem népszerű. A közönségünk inkább ki akar menekülni ebből a valóságból, ugyanakkor az erőszak belénk ivódik, és ez stíluselemként megjelenik a színjátszásunkban is. Emellett a mexikói színház politikus, mert az emberek az előadásokban is keresik a választ az életük kérdéseire.

– A mexikói irodalomra is jellemző a mágikus realista címke?

– Bár Mexikó is a latin-amerikai kultúrkör része, ránk sosem volt annyira jellemző a mágikus realista jelző. Mágia helyett valamiféle különleges költőiség jellemez bennünket, inkább mondanám szürreálisnak. A mágikus jelzőben van némi könnyelműség, romantika vagy édesség, ami ránk nem jellemző. Szürreálisnak, vagy akárminek mondjuk is, ez a valóságból való kiút egyik lehetősége. Előadásainkban nagy szerepe van a párbeszédeknek, de a rituális mozgásoknak is. Előbbi miatt kissé szorongok is, hiszen A fundamentalista című előadásban majdnem végig beszélünk, remélem, a MITEM nézői könnyen követnek majd bennünket a feliratok segítségével.

A fundamentalista/Aurora Cano és Luís de Tavira

– A MITEM-en látható Moszkva című előadás dramaturgja és rendezője. Mi inspirálta ezt a csehovi ihletettségű produkciót?

– Maga a történet is csehovi, hiszen három mexikói színésznőről szól, akik Csehovot akarnak játszani. De ebben a vágyban az a vita fogalmazódik meg, ami ma élénk a mexikói színházi életben, és amire már utaltam: vajon az európai hang vagy befolyás mellett rátalálunk-e a saját színházi formánkra. A két felvonás ezzel szembesít: milyen kapcsolatot talál korunk Mexikója az orosz 20. század elejével, vagyis a Három nővér drámai idejével? Ez a dilemma végeredményben ahhoz a kérdéshez vezet bennünket, ami ugyancsak élesen jelenik meg nálunk: van-e a színháznak, a művészetnek bármilyen jelentősége napjainkban? Ez mára Mexikóban része lett a politikai és közbeszédnek: egy olyan országban, ahol számtalan ember elemi szükségleteiben szenved hiányt, kell-e támogatni a művészetet.

– A Mexikói Nemzeti Színház igazgatójaként ez nyilván különösen meghatározó kérdés. Állami támogatásból tartják fenn a teátrumot?

– Nemrég neveztek ki a Nemzeti Színház élére, ami teljes mértékben állami fenntartású intézmény. A Moszkvát és A fundamentalistát is játszó Teatro de Babel társalapítója voltam, ami egy félig független, félig állami-kormányzati támogatásból élő társulat. De ha erre vonatkozik a kérdése: mindkét színházban kritizálhatjuk a hatalmat gyakorlókat.

– Mexikótól ugyan távol esik az Ukrajnában zajló háború, ­mégis, változtatott valamit a Moszkva értelmezésén ez a tragikus fordulat?

– Csehovnál Moszkva nem a valódi orosz várost jelöli, hanem a szereplők vágyainak kivetülése. Egy kitalált, idealizált helyet, ahogyan azt a vidékiek látják. Moszkva Csehovnál és a mi előadásunkban is jelkép. Az általam alapított Dramafest drámaíró fesztivál vendége 2020-ban Oroszország volt, tehát rengeteg alkotóval vagyok kapcsolatban a Mejerhold Központból és a Lubimovka drámaíró fesztivál szervezői közül – akiknek a sorsát jelentősen befolyásolta a háború, és ez szomorúsággal tölt el. A Moszkva című darab szerzőjeként viszont elválasztom az aktuálpolitikai és a történelmi-irodalmi jelentést. Ez már csak amiatt is fontos, mert a művészek nem politikusok, és az orosz művészet mindig is meghatározó lesz a kultúra számára. Ha a politika miatt soha többé nem játszunk Csehovot, és nem adunk Csajkovszkij-koncertet, nehéz helyzetbe hozzuk magunkat. Ezért annak ellenére kitartok a Moszkva cím mellett, hogy a szó jelentése aktuálisan megváltozott.

Moszkva

– A fundamentalista című előadást a Nemzeti Színházban A kertész kutyája című vígjátékot is színre vivő Ignacio García rendezte. Őt elsősorban a spanyol arany század irodalma foglalkoztatja, miért nyúlt ezúttal egy finn kortárs darabhoz?

– Több mint húsz éve foglalkozom drámaírással, és nemzetközi fórumokon is keresem a kortárs drámaírás lehetőségeit külföldi alkotókkal. A fundamentalistára Finnországban találtam, Juha Joleka darabja nagyon megtetszett. Később érkezett hozzánk a Teatro de Babelbe Ignacio García, hogy egy Velázquezről és híres festményéről, a Las Meninasról (Az udvarhölgyek) rendezzen egy darabot. Ekkor mutattam meg neki Juha Joleka szövegét, és őt is lenyűgözte ez a vallási fanatizmusról szóló darab.

– A fundamentalistában Luís de Tavira lesz színészként az ön partnere, aki elődje volt a Nemzeti Színház élén, ráadásul jezsuita papból lett rendező. Mennyire hatott Luís de Tavira egyházi múltja a darabra?

– Luís de Tavira a mexikói színház egyik legjelentősebb alakja, aki valóban pap volt, mielőtt rendezni kezdett. Az egyházi szolgálattal ugyan felhagyott, de hitében megmaradt. Ez önmagában kivételes a színházi világban, és nem azt jelenti, hogy régi vágású konzervatív lenne, merthogy nagyon is nyitott személyiség, de a hite szilárd. Én vele szemben agnisztikusnak tartom magam, ezért is izgalmas, hogy ketten játszunk ebben a darabban. Igaz, eléggé megváltoztatva a valódi felállást, hiszen az előadásban én játszom a fundamentalistát, ő pedig a mérsékelt hívőt. A színház erre is képes: szerepeink szerint egymásba szeretünk. Mexikóban közismert, hogy teljesen más a beállítottságunk, ezért sokan őrültségnek tartották, hogy ketten játszunk egy darabban. Természetesen mindig tudtunk egymásról, de korábban valóban csak távolból figyeltük a másik munkásságát. Ezért is jó, hogy egy külföldi rendezte a darabot, hiszen így a spanyol Ignacio García egyfajta bíróként lépett fel, hogy igazságot tegyen a „teológiai vitánkban”.

– A MITEM-re érkező harmadik mexikói előadás, az Emiliano Zapata asszonyai is kortárs darab. Miért aktuális a „Dél Atillájának” története?

– Emiliano Zapata az igazságért küzdött a 19. század végén és a 20. század első két évtizedében. Az 1910-ben kirobbant mexikói forradalomban azzal tűnt ki a többi forradalmár közül, hogy ő a földért és a vidékért emelt szót. Míg a küzdelem a diktátor ellen és a demokráciáért zajlott, Emiliano Zapata azt akarta elérni, hogy a föld kerüljön vissza az emberekhez – ez jelentős különbség. Zapata magatartása szélsőséges volt, ő nem akart tárgyalni a hatalommal, csak a földkérdés érdekelte – és végül elbukott. Bár a legszegényebbekért folytatott küzdelme kudarccal végződött, jelképpé vált. Tudom, hogy az Atilla-hasonlat az önök számára különösen ismerős lehet, remélem, ez csak még jobban felkelti a magyar nézők érdeklődését.

Az interjút Lukácsy György készítette. 

A cikk eredetileg a Nemzeti Magazin X. évfolyamának 8. számában jelent meg.

További cikkek
Pajtaszinhazi_eoriszabo-1010275
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Nemzeti Színház ebben az évben is szélesre tárja kapuit az ország felnőtt színjátszó csoportjai előtt, bemutatkozási lehetőséget adva a legjobbaknak január 27-én és 28-án.
net_Sopron_SZFE_NSZ_szerzodes_eorifoto-4763
A Nemzeti Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem a mai naptól erősítik stratégiai partnerségüket, kibővítve azt a Soproni Egyetem számára is.
HTe_Tragédia_foto-KataiJoco_DSC00075
Folytatódik olimpiazáró videósorozatunk, amelynek harmadik részében a táncszínházi műfaj képviselőit mutatjuk be röviden. Nézzék meg összefoglalónkat a táncművészetek olimpiai seregszemléjéről!