A 10. Színházi Olimpia meghívására érkezett belga Peeping Tom, Gabriela Carrizo és Franck Chartier 2000-ben alapított táncegyüttese nem először jár Magyarországon. Ezúttal három, tartalmilag összefüggő darabot mutattak be: Az eltűnt ajtót, Az elveszett szobát és A rejtett padlót, az est címe pedig Triptichon. Az előadást követő pódiumbeszélgetésen a társulatot – Frank Chartier távollétében – Gabriela Carrizo koreográfus és két táncosa, Panos Malactos és Fons Dhossche képviselte. A Kutszegi Csaba tánc- és színikritikus, főszerkesztő kérdéseire adott válaszokból megtudhattuk többek között azt, hogy a névválasztásnak semmi köze Michael Powell kultikus pszicho-horrorjához, hogy miért gondolkodnak triptichonokban, illetve hogy az általuk ábrázolt világ fiktív vagy pedig a valóságot szándékozik tükrözni. A beszélgetés végén emlékplakettel búcsúztak a szervezők a társulattól és az alkotóktól.
– Gabriela, Argentinában születtél, tízévesen kezdtél táncolni. Milyenek voltak az első évek?
Gabriela Carrizo: Olyan művészeti iskolába jártam, ahol a tánc mellett zenével és színházzal is foglalkoztunk. 19 évesen Európában folytattam a tanulmányaimat. Szerencsés pillanatban érkeztem Belgiumba, mert ugyan a táncot illetően ez már a Bejar utáni időszak volt, abban a kis országban egészen gazdag és sokszínű táncélet kezdett kibontakozni. Olyan új koreográfusok kezdték akkoriban a pályát, mint Alain Platel vagy Anne Teresa de Keersmaeker. Az első és legfontosabb inspirációt azonban Pina Bausch táncszínháza jelentette a számomra.
– Hogy ismerkedtél meg Franck Cartier-val?
GC: Alain Platelen keresztül. Alain táncegyüttesében mindennapos művészi rutinnak számított, hogy mindenki a saját személyiségével, érdeklődésével dolgozzon. Franckot és engem megragadott a színház, a tánc és a vizualitás kombinációja. Mondhatom, hogy ebben a miliőben igazi művészi találkozás volt a miénk, azóta is ez a komplexitás foglalkoztat mindkettőnket. 2000-ben megalapítottuk a Peeping Tomot, s idővel a magánéletben is összekapcsolódtak az útjaink.
– Honnan kapta a nevét az együttes?
– GC: Bár sokan azt gondolják – s ezt a vélekedést az előadásaink hangulata, stílusa is alátámasztja –, hogy az azonos című mozifilmről. Valójában akkoriban fogalmunk sem volt arról, hogy létezik ez a film. A névválasztásnak persze köze van a kukucskáláshoz, a leselkedéshez, maga az angol kifejezés is erre utal: „bekukucskálni valaki fejébe, intim szférájába”. Szeretünk mindent különböző perspektívából szemügyre venni, szeretünk „belemászni” az általunk elképzelt karakterek fejébe, s olyan dolgokra rávilágítani, melyek kívülről nézve egyáltalán nem egyértelműek. A moziszerűség egyébként Francknak köszönhetően ténylegesen megjelenik a munkáinkban. Ezek a filmes eszközök keltette hatások ugyanis lehetővé teszik, hogy még közelebb menjünk a karaktereinkhez, s – mint egy kamerával – rázoomoljunk magára az emberre. A színpadon ezt persze nehezebb megcsinálni, mert ott az idő máshogy működik, mint a vásznon, de megfelelő időkezeléssel el tudjuk érni a ráközelítés illúzióját. A fény, a hang és a tér segít minket, ezekkel dolgozunk.
– Remek és nagyon fiatal táncosok táncolják a Triptichont. Honnan jöttetek, hogyan kerültetek a produkcióba?
Panos Malactos: Én huszonnyolc éves vagyok, sok helyen megfordultam, sokféle projektben vettem részt. Mivel pénzt kell keresni, nem is igazán tehet mást egy táncos, amennyiben nem tud leszerződni egy állandó társulathoz. Viszont a szabadúszó életmódnak kétségkívül előnye, hogy sokrétűvé vált a tánctudásom, és ez a meghallgatásokon javamra szolgál.
Fons Dhossche: Huszonhárom éves vagyok, ez az első komoly darab, amiben dolgozom, az első profi szerepem, s mellé az első profi szerződésem.
– Belevihettétek a saját személyiségeteket, kreativitásotokat a munkába?
PM: Mivel a Triptichon eredetileg az NDT (Nederlands Danse Theater) társulata számára készült, ezért mi videóról tanultuk be a darabot. Ahhoz, hogy élettel telítődjék a színpad, magunkat, a személyiségünket valamilyen módon bele kellett tennünk. A mai egyébként a századik előadás! Mivel már sokat játszottuk, a kezdetekhez képest sokkal szabadabbnak érzem magam a karakteremben, noha eredetileg más formálta meg. Azon kívül, hogy táncolok, rám hárul az a feladat is, hogy bizonyos, díszlettel kapcsolatos „trükköket” végrehajtsak, mely szintén koncentrációt igényel. Mostanra ezek a helyzetek letisztultak, gördülékennyé váltak, így nem igényelnek totális figyelmemet.
FD: Panoshoz hasonlóan érzek. Sokszor táncolok duettet, ami nagy felelősség, viszont a századik előadás valóban felszabadító, és már arra is marad erőnk, hogy meglepjük egymást a színpadon. Ez főleg akkor fontos, ha fáradtabb az ember, olyankor jó, ha meríthet a többiek energiájából.
– Gabriela, amikor új darab készül, mennyire számítasz a táncosaidra, arra, hogy kiadják magukat, a történeteiket?
GC: Ez egyáltalán nem cél, nem elvárás. Persze, mindenki mesélhet magáról, de mi fikcióban gondolkodunk, s azon belül igyekszünk megtalálni a karakter igazát, személyiségét, lényét, lényegét. Persze, mi is analizáljuk, amit csinálunk, a kialakulóban lévő produkció mindig felszínre hoz korábbi tapasztalatokat, tudattalan tartalmakat, de ezek sosem válnak direkt életrajzi utalásokká.
– Szokás mondani, hogy a művészet görbe tükröt tart a világnak. A Peeping Tom darabjai egyszerre borzongatóak és abszurdak. Ilyennek látjátok a világot?
GC: Az alkotófolyamatot nyilván befolyásolja, hogy mi magunk hogyan érzünk, mit veszünk át a külvilágból, de a színpadon megjelenő fikció és az élet közé nem tennék egyenlőségjelet.
PM: A világban sok „háztáji” veszély fenyeget, a patriarchális gondolkodás az uralkodó. Noha ez a darab nem politizál, de a veszély megjelenik benne, létezik: a férfiak képviselik az erőt. Jómagam a karakteremen keresztül kapcsolódom ehhez a világhoz, és ez a karakter a valós énemtől távol áll. Ha lehet mondani, a színpad egy régibb világállapotot mutat, mely talán inkább az idősebb korosztályhoz köthető. A saját koreográfiáimban, ha készítek, a világ feminin arca jelenik meg.
FD: Én sem gondolom, hogy a Triptichon a mi világunkat egy az egyben reprezentálja. A részletekben, érzetekben megjelennek reális dolgok, de ez nem maga a realitás. A megélés is más érzelmi szinten történik.
– A magyar közönség már láthatott a Peeping Tomtól két triptichont: A kert, A szalon, Az alagsor, valamint az Anya, Apa, Gyerek. Miért vonzó nektek a triptichon-forma?
GC: Mikor elkezdünk egy darabot (az első részt), rögtön elképzeljük a másodikat, fejben továbbírjuk, folytatjuk. Az első triptichon a családi kapcsolatokat boncolgatta. Kíváncsiak voltunk, mi történik velük később. A folytatás egyben összefügg a perspektívaváltással is: míg A kert egy külső helyszínt mutat, addig A szalon a bentbe, egy intimebb közegbe enged bepillantást. A hármas egy jó szám ahhoz, hogy elkezdjünk és lezárjunk valamit.
A pódiumbeszélgetés végén a Nemzeti Táncszínház, a MITEM, valamint a 10. Színházi Olimpia képviseletében Kornya István köszöntötte Gabriela Carrizót és a táncosokat, illetve köszönetet mondott a Nemzeti Táncszínháznak a táncprodukciók befogadásáért. Beszédében kiemelte, hogy a Színházi Olimpia megalakulása, azaz 1995 óta ez az első olyan év, amikor a tánc is szerepet kap, ráadásul kiemelt szerepet az olimpia programjában. Győrtől Miskolcig egészen június végéig láthatók táncelőadások. Kornya István a MITEM-en szokás emlékplakett átadásával köszönte meg a társulatnak és az alkotóknak az olimpián való részvételt és az előadást.
A Kutszegi Csaba által vezetett beszélgetést Szoboszlai Annamária szerkesztette.
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
