Kutszegi Csaba a május 14-21. között zajló veszprémi TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztiválon három, a 10. Színházi Olimpiához köthető előadás is megnézett.
Fehér Ferenc Lift című koreográfiáját nézve két gondolat motoszkált bennem, egymáshoz hasonlóak. Hihetetlenül nagyra becsülöm a rendező-koreográfust, hogy a mozgásvilágát átadta (mondjuk ki nyugodtan: „beléjük verte”) a sepsiszentgyörgyi M Studio színész-táncosainak, a másik pedig az, hogy (a változatosság kedvéért) hihetetlenül nagyra becsülöm az említett színész-táncosokat, hogy azt befogadták, éppen annyira magukra alakították, hogy az ne legyen idegen tőlük… De ezek a mozdulatok (már bocsánat!) annyira pofán vágósan fehérferisek!
Éppen ez a szép az együttműködésükben. Rendkívül őszinte a közös munkájuk. Fehér nem tud, és nem akar mást mutatni, mint ami ő maga (mozgásban, gondolkodásban, zenében), a szentgyörgyi előadóművészek meg láthatóan boldogok, hogy megkapták ezt a különös ajándékot-feladatot, és mindent megtesznek azért, hogy testükkel-lelkükkel magukévá tegyék Fehér mozgásvilágát és színházfelfogását. Ugyanis a lényeg ez utóbbi: bár Fehér Ferencnek valóban egyedi, unikális, semmilyen más táncstílushoz sem hasonlítható mozdulatai vannak, de azok minden munkájában színházfelfogáshoz társulnak. Fehér koreográfiáiban nemcsak a táncalkotó különleges mozgását élvezhetjük (vagy tőle, vagy a táncosaitól), hanem megtudhatjuk a színházcsináló véleményét a világról, amelyben élünk. Na, erre az egyik legjobb példa a Lift.
A darabnak az eredeti bemutatóján volt egy alcíme is: boys will be boys. Egyszerűen le(mű)fordítva: a fiúk már csak ilyenek. Igen, ezt a kérdést feszegeti a Lift: milyenek is a fiúk, vagyis korunk fiatal felnőttei, akik végül is a jövőnk maghatározói? Nagyon olcsón leegyszerűsítem a választ: olyanok, mint amilyenné a mai világ teszi őket – és, ugye, ezek után túl optimisták azért nem lehetünk (mármint az unkáink jövőjét illetően). Mert milyenek is ezek a férfiak? Ha éppen nem hazudnak (felmentésükül: szinte állandóan muszáj hazudniuk), akkor láthatóan leginkább (egymás iránti) utált agressziótól és (önmagukat sújtó) eltitkolt traumákból fakadó szuper érzékenységtől szenvednek, és ezt próbálják meg levezetni pótcselekvésekkel és pótgesztusokkal.
Az a kb. négy négyzetméter, amelyen az előadáson össze van zárva három férfi, azt jelképezi, hogy a tágasnak hitt világon a külső és belső kényszerpályáink szűkre szabják a lehetőségeinket. Eleinte rövid, kis felvillanásokban ismerkedhetünk a karakterekkel, mindig más-más, sokszor extrém furcsa pózokban jelennek meg (generál sötétben a néző számára láthatatlanul váltják a beállításokat), máskor meglepő, erőteljes mozdulatsorozatokat mutatnak be a néhány másodpercig tartó fényben. A későbbiekben ezeket a test-, mimika- és hangulati elemeket bővíti ki és engedi szabadjára a koreográfus a teljesítőképesség határáig fokozva az emberi testek fizikai akcióit. Persze csúcsra jár a harc, az agresszió ábrázolása, de olyan elkeseredett, hangos és hiteles síró bömbölést sem hallottam még színpadon (se nőtől, se férfitől, se gyerektől), amilyet a Liftben hallat az egyik, amúgy harcban is jeleskedő „teremtés koronája”.
A belga Compagnie Belova–Iacobelli Tchaïka-előadása – ha már össze akarom hasonlítani őket – úgy viszonyul a Lifthez, mint ég a földhöz. Nemcsak a különbözőségük jelentős, hanem az is fontos, hogy melyik melyik… A Tchaïka nőisége, líraisága, implicite megfogalmazott élet–halál kérdései szimbolikusan az ég felé mutatnak, a tesztoszterontól robbanó, férfias Lift pedig problémafelvetéseiben és játékmódjában is in concreto (nem pejoratív értelemben) igencsak földhözragadt.
Egy dologban hasonlítanak: a Tchaïkában is tanulmányozható a különböző kultúrák egymásra hatása, már a stáb összetételében is. Az egyik rendező, aki az előadás előadója is, Tita Iacobelli, a tündöklő tehetségű chilei bábművész, a másik rendező, aki a díszlettervet is jegyzi, a Belgiumban élő, orosz származású Natacha Belova – nem kérdéses, hogy témafelvetés kitől származik. Az előadáson ugyanis Iacobelli a „partnerével”, egy idős színésznő alakját megidéző életnagyságú bábbal Csehov Sirályát adja elő – persze alaposan átírt, átdogozott formában, és igen sajátos szemszögből bonyolítva a színdarab eseményeit. Iacobelli fiatal színésznőt alakít, végig maga előtt tartja bábpartnerét, akivel szó szerint összeöltözött (deréktól felfele közös a ruhájuk, lefelé meg: a lábuk). Talán tényleg egy személy, akit látunk, az idősebb a fiatal öregkori önmaga, vagy fordítva. Annyi viszont biztos, hogy az idős kollegina szíve szerint még mindig a fiatal Nyinát játszaná el, ám éppen a búcsúelőadásán kell színre lépnie – az idősödő színésznő, Arkagyina szerepében.
A Tchaïka óda a színházért, a profán, de szent színházcsinálókért, a csodálatos, kiismerhetetlen női lélekért, minden tenni akaró, kreatív, értéket létrehozó emberért. Mindemellett megejtően humoros az előadás, magasztos és gyarló együtt mutatkozik meg benne.
Ha a Tchaïka óda a színházcsinálókért, a Baro d’evel Là című előadása a mutatványosokat emeli – kortárs eszközökkel – piedesztálra. Az együttes két előadója, a francia Camille Decourtye és a barcelonai születésű, katalán Blaï Mateu Trias, mindketten cirkuszi felmenőkkel rendelkeznek, Decourtye gyerekkora óta élvezhette idomított állatok közelségét. Ez azért fontos, mert nem ketten szerepelnek a produkcióban, harmadik társuk egy Gus nevű pajzsos varjú. Elképesztő a madár. Olyan intelligensen viselkedik, hogy az ember nem akarja elhinni, hogy „csak” egy madár. Társa is az embereknek, érzékenyen kommunikál velük, utóbbiakra rá is fér, hogy legyen valakijük, mert krónikus (divatosabban: toxikus) kommunikációképtelenségben, továbbá ehhez társuló beteges megmutatkozási vágyban szenvednek. Hiába élnek kapcsolatban, elképesztően magányosak. Teljesen kifordult az életük, semmit sem tudnak arról, hogy mit hogyan kéne csinálniuk, nem tudnak megérkezni, megszólalni, dönteni, választani, helyesen megítélni, kipróbálnak minden megnyilvánulási lehetőséget, legyen az okos, artisztikus, buta vagy alpári, mert egyszerűen lenni akarnak. Szóval, olyanok kb., mint amilyenek mindannyian vagyunk. Ezt a kitűnő francia páros remekül eltúlzott, groteszk akciókban rajzolja meg nekünk. Mondhatni, hogy – varjúval vagy varjú nélkül – a Là (megint) csupán egy párkapcsolati analízis, és ez igaz is, csupán a „csak” igazságtalan a megállapításban, mert a színháznyelven prezentált párkapcsolati viszonyrendszer-demonstrációk még mindig (és mindörökké) a legizgalmasabb, kimeríthetetlen témák, amire – mint számtalanszor láthatjuk – kitűnő előadások épülnek. Egyszerűen: a téma kimeríthetetlen.
A Baro d’evel komplex színházi nyelven dolgozik, van benne hagyományos pantomim, kortalan expresszív mozdulatművészet, színészi játék, verbális szövegelés, felturbózott minőségi éneklés, helyszínen alakuló (az előadáson „festett”) képzőművészeti látványvilág és nem mellékesen állatszelídítésben és artistagyakorlatokban megmutatkozó cirkusztudomány. Megdöbbentő pillanatok az előadásban, amikor az elmagányosodott ember a madárban talál társra. Ez már nem is egyszerűen kultúrák találkozása.
Fehér Ferenc többször nyilatkozta, hogy szereti figyelni az állatok letisztult mozgását, koreográfuskánt merít belőle. Csehov sirályszimbólumát már könyvtárnyi szakirodalom elemzi. Most meg megjelent egy, a színpadon hihetetlenül pontosan teljesítő, imponálóan jól játszó varjú. Testvér minden élőlény, aki/ami a földön él. Vigyázzunk jobban egymásra!
- M Studio: Lift
- Veszprém, Hangvilla 2023. május 15.
- Compagnie Belova–Iacobelli: Tchaïka
- Veszprém, Hangvilla 2023. május 16.
- Baro d’evel: Là
- Agóra Veszprém, színházterem 2023. május 17.
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
