A veszprémi a TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztiválon, a 10. Színházi Olimpia részeként eljátszották Fehér Ferenc sepsiszentgyörgyi M Studiónak készített, Lift című előadását. Mire ezen apropóból folytatott beszélgetésünk cikkformát öltött, megérkezett az örömteli hír is: Szekrényesi László színész-táncos a Liftben nyújtott teljesítményéért „Előadói-alkotói” díjat kapott.
– 2018-ban mutattátok be a Liftet a sepsiszentgyörgyi M Studióban. Azóta hányszor játszották már otthon és világszerte?
– Hú… Megfogtál. Nem tudom megmondani. Sokszor, azt tudom, de hogy pontosan hányszor, arról fogalmam sincs. Az volt eleve a tervük vele, hogy legyen olyan sikeres előadásuk, amellyel viszonylag könnyen tudnak majd utazni is.
– A szakmában közismert, hogy autodidakta vagy. Magad tanultál meg táncolni, magad találod ki, a saját testedből csalod elő a mozdulatokat. De mégis kiket tudsz megemlíteni olyanokat, akiktől tanultál, nevezel-e valakit mesterednek, egyáltalán, legalább rövidebb kurzusokon jártál-e, amelyek maradandó hatással voltak rád?
– Mindenkitől, akivel együtt dolgoztam az életemben, tudtam tanulni…
– Például, akik a partnereid voltak?
– Igen. Az elején Ladjánszki Mártától nagyon sokat tanultam, de a későbbiekben is minden munkámban, fiúktól is, például Mikó Dávidtól. És ez a mai napig így van, mindig újra tanulok, nem tudom azt mondani, szerintem sohasem, hogy készen volnék. Mindig nyitva tartom a szememet, és lesem, hogy mit tanulhatok. Amúgy meg a legnagyobb inspiráció számomra az állatvilág. Az hihetetlen kincsestár.
– És a kurzusok? Olyan nem volt, hogy jelentkeztél valakinek a kurzusára, és legalább egy-két hétig tanultál ott?
– Külföldön, fesztiválokon, ha tovább maradtunk, persze, volt ilyen, de nem túl gyakran.
– A Lift már a sokadik munkád az M Studio részére…
– Ha jól számolom, az ötödik.
– Melyik is volt az első?
– A Kampf.
– Hogy fogadott a társulat, amikor beállítottál a Kampffal? Hogyan vették be az egyedi, furcsa, állatvilág inspirálta mozgásvilágodat?
– Hát, küzdelmes volt. Ez még Uray Péter idejében volt, ő vezette akkor a társulatot. Látta egy előadásomat, megtetszett neki, éppen a mozgásvilágom, és meghívott, hogy készítsek az együttesnek egy darabot. Azt gondolta, jót fog tenni a társulatnak az újfajta stílus, mozgás. Nagy küzdelem volt, eleinte kevés volt a vidámság. De napról napra egyre jobban megnyíltak, technikailag is fejlődtek. Azért szerencsére volt már múltjuk, tapasztalataik. És lassan kezdtük egyre jobban élvezni, egyre jobb lett a közös munka.
– Ahogy láttam a veszprémi Lift-előadáson: már nagyon élvezik… Elhivatottan, hihetetlen energiákat mozgósítva, fáradhatatlanul és lelkesen játszottak.
– Igen, megszerettük egymást és a közös munkát is. Nyilván nem véletlen, hogy ötödszörre is visszahívtak koreografálni. A Kampfnak is szép sikere volt, sokat játszották, utaztak vele, tehát jól sikerült a belépőm, jól vettük az első nagy akadályt.
– Más külföldi társulatnak is készítettél előadást, de a legtöbb bemutatód természetesen itthon volt, magyar táncosokkal. Maradva még Sepsiszentgyörgyön, érzékeltél-e megfogalmazható különbséget az erdélyi színész-táncosok és a magyar kollégáik között?
– Az M Studióban azt tapasztaltam, hogy a táncosok nagyon nyitottak a különbözőségekre, a megszokottól eltérőre. És sokkal motiváltabbak, elszántabbak, mint az itthoniak. Ez nyilván azért is alakult így, mert sok és sokféle koreográfussal dolgoznak, és ez szerintem nagyon jó. Egyébként itthon is megtapasztaltam az erdélyiek motiváltságát, mert dolgoztam a Maladype Színházban, a Metropoliszt csináltuk, és abban többségében Erdélyből érkezett színészek játszottak.
– Ugorjunk egy nagyot, tényleg merőben más kultúrák felé. A Lift rangos díjakat nyert marokkói és iráni fesztiválokon. Iránban táncosként is visszajáró vendég vagy, de nem egyszer voltál Egyiptomban is. Például Iránban hogy fogadnak egy olyan kortárstánc-előadást, mint a Lift? Vagy azt, amelyikkel te léptél fel?
– Iránban a kortárstáncnak hatalmas közönsége van, a nézők szabályosan csüngnek egymáson. Én az Exittel, egy másik alkalommal meg a Medusa Piercinggel léptem fel, amelyben az egész testem feketére van festve. Iránban persze nem festettünk, mert nem lehet a színpadon egy kisnadrágra sem levetkőzni, meg van határozva, hogy a láb és a karok mekkora része lóghat ki a ruhából. Úgyhogy egy fekete kezeslábassal oldottuk meg a helyzetet, de így is jó volt, mert síri csendben figyeltek, és a végén hatalmas siker volt. Egyébként Iránban, azt gondolnánk, nincs is, közben meg meglepően színvonalas a kortárstánc. Volt egy öthetes közös munkám is helyi színészekkel, táncosokkal, nem én rendeztem, csak a koreográfus voltam, és a kiválasztott táncosok, meg egy idősebb színésznő is rendkívül jól teljesítettek.
– Egyiptomban is többször jártál. Ott hasonló a helyzet, mint Iránban, vagy egészen más?
– Egyiptomban sokkal kiterjedtebb a kortárstánc oktatása. Ennek ellenére, legalábbis szerintem, Iránban sokkal magasabb a színvonal, jobbak a táncosok. És több a néző is, mindig teltház van a kortárstánc-előadásokon. De úgy érzem, hogy általában is Iránban jobban szeretik az emberek a kultúrát.
– Teheránon és Kairón kívül még számos egzotikus, távolabbi helyen jártál, sikereket értél el. Nekem most hirtelen beugrik Izrael, Kanári-szigetek…
– A Kanári-szigeteken többször turnéztunk, fesztiválon jártunk. Nagyon komoly, rangos verseny a Masdanza Nemzetközi Táncfesztiváljuk, a világ minden részéről jelentkeznek rá, engem háromszor kiválasztottak a több mint ötszáz jelentkező közül. Az a nagyon jó még ezen a fesztiválon, hogy a két-három napos versenyen kiválasztanak néhány produkciót, és aztán azokat turnéztatják a hét (Kanári) szigeten.
– Megnyertétek, és titeket is vittek…
– Nem nyertük meg, mindegyik alkalommal harmadikként választottak ki, de turnéztunk.
– Hogy kerül ki ilyen helyekre egy magyar táncos? Az említettek mellett voltál Albániában, Kanadában, Panamában, az USA-ban, Kínában, Indiában – hogy számtalan európai várost kihagyva, csak direkt távoli országokat említsek. Mindenfelé van összeköttetésed, és meghívnak?
– Szinte mindegyik történet másmilyen. Iránban például minden évben megjelenik felhívás a nagy színházi találkozóra, csak meg kell találni azt. Oda bárki jelentkezhet…
– Hogy lehet megtalálni az Interneten egy iráni színházi fesztivál felhívását? Gondolom, angolul is megjelenik, de hol kell keresni?
– Ismered a Google-t, nem?
– Ennyi?
– Tulajdonképpen ennyi. Beírod, hogy contemporary dance, és az ország nevét, ahova mennél, és aztán szorgalmasan keresgélsz.
– Most válassz te ki különleges helyeket, ahol jártál, és mondd el röviden, melyikre emlékszel vissza a leginkább, a legszívesebben.
– Például Palesztina (hivatalosan: a Palesztin Állam területei Ciszjordániában és a Gázai övezetben – a szerk. megj.) számomra egy nagyon kedves hely, annak ellenére, hogy elzárt terület, nem könnyű oda bejutni, csak Izraelen keresztül lehetséges. De nagyon jól éreztük magunkat ott, a fellépéseink is sikeresek voltak. Jeruzsálem is nagyon érdekes hely, de nem élnék ott szívesen, hatalmas a nyüzsgés, és arra is emlékszem, hogy minden nagyon drága volt. Indiában kéthetes turnén voltam a Maladype Színházzal és Lajkó Félixszel, több, különböző helyen léptünk fel. Talán kevesen tudják, hogy nemcsak a Szaharában, hanem Indiában is vannak oázisok, nagy élmény volt egy ilyen helyen fellépni. De szerettem Venezuelát, Jaroszlavl városát Oroszországban, nagyon jó fellépéseink voltak ezeken a helyeken, de ha a nézőkre gondolok, a brazíliai turnénk volt még nagyon emlékezetes…
– Oda mit vittetek?
– Többször voltam ott is, először az Exittel, aztán a Tao-téval Rióban. Utána öthétig turnéztunk az országban.
– És értik, élvezik az európai kortárstáncot Brazília-szerte?
– Mivel táncról van szó, ugyanúgy értik. És persze eleve tudják, mire váltanak jegyet. Különbség inkább csak abban van, hogy mennyire nyitottak az emberek, és mekkora az előadás után az ováció. Egyébként úgy éreztem, hogy bár az előadás közben ott is figyelnek az emberek, de szerintem Európában valahogy mélyebb az a figyelem.
– Ezek, amiről eddig faggattalak, jórészt fellépések, turnék voltak. De a legtöbb helyen, ahol megfordulsz, kurzusokat is tartasz, és gondolom, van úgy is, hogy kifejezetten azért kapsz meghívást, hogy tanítsál. Kifejezetten kíváncsi vagyok rá, hogy te, aki intézményesült oktatási rendszerben nem tanultál táncot, mit csinálsz egy ilyen kurzuson, hogyan építed fel azt stb.
– Hadd kezdjem azzal, hogy a beszélgetés elején a kérdésedre nem jutott eszembe hirtelen, hogy Juhász Anikót kell először megemlítenem, ha azt kérdezik, kitől tanultam a legtöbbet. Vele hét évig dolgoztunk és éltünk együtt, és rengeteg dolgot megtanított, rengeteg anyagot le- és átadott nekem. Például olyasmit is, hogy hogyan kell, mit lehet tanítani. Erre aztán a későbbiekben sok minden ráépült. Szóval, nem az a lényeg, hogy tanultál-e iskolában táncot, hanem az, hogy mit tudsz átadni a felgyülemlett tudásodból.
– Ezzel teljesen egyetértek, de változatlanul, sőt, még jobban arra vagyok kíváncsi, hogy mi történik, amikor egy távoli földrészen, egy teremben szemben állsz más kultúrájú emberekkel, akik között nyilván vannak profi táncosok, és – ahogy lenni szokott – mozgást, művészeteket kedvelő tök civilek is.
– E tekintetben nagyon jó, hogy a tanítható mozgásstílusomat még Anikóval úgy építettük fel, hogy az az állati mozgásvilágon, a hétköznapi fizikalitáson alapuljon. Ez bárkinek átadható a világon, akár kezdő vagy profi táncos, akár éppen akkor jött be az utcáról. Úgy kezdődik általában, hogy bemutatkozunk, és megkérdezem mindenkitől, honnan érkezett, milyen mozgásformát hozott magával. Hozzáteszem: az sem ritka, hogy az érdeklődők életkora – a gyerekektől a szép korúakig – igen eltérő. Svájcban egyszer a kurzusomon megjelent jó néhány profi táncos és mellettük két hetven körüli néni. És a díjat már mindenki befizette…
– Mit lehet ilyenkor tenni?
– Szigorúan személyre szabott bemelegítő mozgások után a néniknek adtam egy játékos feladatot (és hozzá persze némi segítséget): egy negyedóra alatt készíteniük kellett egy tíz másodperces koreográfiát, amelynek a témája (és a célja is persze) az volt, hogy majd emlékezzenek rám a későbbiekben is. A módszer bevált, azóta is alkalmazom. Utána a dinamikával szoktam játszani, az elkészült koreográfiát sokkal gyorsabban, majd újra lassabban, és végül maximális sebességgel eljátszatom. Ez például minden korosztályban működik. A másik erősségem a „tömegmozgatás”. Az is jól működik, mert aki eljön egy ilyen kurzusra, az csoportban akar mozogni, együttműködni. És szeretnek együtt lélegezni, együtt mozdulni, mint egy állatcsorda, mint egy horda. Olyankor nincs olyan, hogy ki a jó, ki a rosszabb. Együtt vagyunk.
– Visszaértünk a beszélgetés elejére, hogy tudniillik az állatvilág inspirál…
– Amikor az állatokat figyelem, nem a mozgásukat akarom ellesni, hogy utánozzam őket, hanem a létezésüket nézem. Amit a legnehezebb elérni, az a legegyszerűbb lét. Például amikor egy macska ül, és nem csinál semmit. És mégis egy macska. Számomra ez gyönyörű. Nagyon szeretem például az idős kutyákat. Azt a létállapotot, amit elértek. Hogy nincsenek már felesleges mozdulataik. Ezt a színpadon nagyon nehéz elérni: annyit adni egy mozdulatba, amennyi éppen szükséges. Se többet, se kevesebbet. És ezt az állatok tudják. Az gyönyörű, ha valaki eléri, hogy ne akarjon akarni, csak létezni, és ezt a létállapotot a színpadon is meg tudja mutatni. Gyönyörű, de nagyon nehéz.
Az interjút Fehér Ferenccel Kutszegi Csaba készítette.
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
