A legvisszahúzódóbb gyerek is Szőlőszem Kálmánná vagy Boriska királykisasszonnyá akar válni, s felszabadultan szalad a színpadra, ha Écsi Gyöngyi hívja. A mesemondó, lelkész, aki a Színházi Olimpia kapcsán ajándékozta meg a debreceni közönséget a Magyar Nemzetnek adott interjút.
– Mit jelent önnek, hogy ezúttal Magyarország ad otthont a 10. Színházi Olimpiának?
– Nagyon el vagyok varázsolódva tőle. Annyira büszke vagyok arra, hogy magyar nyelven beszélek és látom, hogy mi történik a magyarul beszélő világban. Ha elmész más országokba, megtapasztalhatod, hogy egészen kiválasztott ez a nemzet. Ott, ahol ringatózunk, meg cseperedőzünk, hogy nekünk népmesei játszótereink vannak, zsoltáréneklő versenyeink és a lányom Budapesten egy ötventagú lánykórusban, az Angelicában tud énekelni, kegyelmi ajándék. El vagyok ragadtatva attól, hogy létezik színházi olimpia. Nem tudjuk elképzelni, hogy milyen nagy dolog, hogy ebben részt vehetünk.
A közönség olykor azt sem tudja felfogni, hogy itt, a Vojtina Bábszínház tereiben mennyi finomsággal van körülvéve: milliméteres gyöngyökből, tollakból, varrásokból készülnek a tárgyak, díszletelemek, minden egyes báb művészeti alkotás. Én nem így nőttem fel, hogy ilyesmit láttam volna magam körül, és most se ezt látom a világban. Azt gondolom, hogy ez a színházi olimpia felemelő tanulás ésszel, szívvel, lélekkel egyaránt. Mindenkinek nagyon kellene igyekezni a lehető legtöbb előadást megnézni, hogy helyrerázza a dolgokat bennünk.
(…)
– Hogyan válogat a történetek között, amelyeket szívesen előad?
– Nagyon egyszerű kérdés ez számomra: csak népmesével dolgozom. Ezeket át kell írnom, mérlegelve, hogyan tudom egy órán belül tartani a történetet, és mi mutatható meg jól bábokkal. Minél romlatlanabb népmesét választok, amiben benne van az a hitvallás, hogy „Szálla alá a poklokra. Harmadnapon halottaiból feltámada, felméne a mennyekbe.” Minden keresztyén tudja ezt a hitvallást. A népmesék pedig gyönyörűen tükrözik, nem véletlenül van a táltosdobjainkon, sámándobjainkon három világ: alsó, középső és felső. A gyerekeknek hihetetlen titkokat lehet elárulni népmesével.
Meg lehet mutatni, hogy a pokol és mennyország, a baj és békesség, a félelem és bátorság között van átjárási lehetőség. Nagyon fontos, hogy tudják, az állapot, amiben vannak, nem változtathatatlan. Jó, ha látják, a főhős is lehet olyan nyomorult helyzetben, hogy kicsinek érzi magát a feladathoz és sírva fakad. Én pedig felteszem a kérdést a közönségnek, hogy, ugye van az a helyzet, amikor sír az ember. Ha a válasz igen, akkor azzal a gyerek azt mondja ki, hogy neki is megvannak a mélységei. Ennek három másodpercet adok és továbbszövöm a történetet, hogy bele ne süllyedjünk. Az élethez is jó sorvezető: Ne hagyjuk magunkat nagyon elkeseredni, de el se bizakodjunk! Maradjon meg bennünk az alázat, az élet tisztelete, valamiféle hálaadás. Én úgy nőttem fel, hogy nem tudtam, e szavak mit jelentenek, és a mai, versenyre edzett gyerekek nagy része sem ismeri ezeket.
Anyukám szokta mondani, hogy az akarás, Gyöngyöském, nagy istenadománya. Rettentően nem szereti a tehetetlen embereket, akik eltelnek azzal, hogy az élet ilyen, én ebben áldozat vagyok. A népmese mindig azt mondja, hogy tessék felállni, legalább egy lépést tenni, és az Isten majd megsegít…
