Hégli Dušan
Hégli Dušan

Hégli Dušan: „Multikulturális környezetben élünk”

Hégli Dušan 1999 óta a pozsonyi Ifjú Szivek Táncszínház művészeti vezetője. Az európai hírű együttes a Hagyományok Háza TÁNCszínTÉR Fesztiválján április 20-án a Hontalanítás című előadással lépett fel. Ez adott alkalmat rá, hogy mint a darab rendező-koreográfusát is kérdezzem Színházi Olimpiáról, párbeszédről, történelemről, felvidéki tájegységekről, néptáncról, színházról.

– Most láttam először a Hontalanítást. Felkavaró, mély, hatásos, érzékeny és látványos (tánc)színházi nyelven fogalmazó előadás. Mikor és milyen alkalomra készült?

– A magyar országgyűlés 2012 decemberében április 12-ét hivatalosan A Felvidékről kitelepítettek emléknapjává tette. Azt gondoltuk, hogy a magunk módján illene foglalkoznunk a témával, az emléknappal. 2006-10 között durva magyarellenes nacionalista események történtek Szlovákiában, ez is lökést adott. De volt más, személyes apropója is. Éppen Budapesten voltam egy este, a Belvárosban beültem egy kávéházba, és a közelemben két dekoratív hölgy úgy kiadósan zsidózni kezdett. Elgondolkodtam, hogy mi, magyarok, akik úgy szívünkre tudjuk venni a kitelepítéseket, a kollektív bűnösség elvét, vajon nem vagyunk mi is másokkal ugyanolyan kirekesztők? Ez az „élmény” is belejátszott, de a célunk végül is az volt, hogy ez egy olyan előadás szülessen, amelyben csakis a felvidék (egykori) magyarlakta tájegységeinek táncait használjuk fel. Eredetiek a viseletek, a táncok, és végül az egészet arra a gondolatiságra fűztük fel, hogy emlékeztessük magunkat, mennyire elképesztő volt, hogy a negyvenes évek első fele és a háború után még mindig volt kedvük államoknak kitelepíteni a hazájukból embereket. A Hontalanítást 2013. április 12-én mutattuk be az Ifjú Szivek Táncszínházban.

– Kiben merült fel, hogy ezzel a darabbal jelenjetek meg itthon a 10. Színházi Olimpián, és ki hívott meg benneteket, ki szervezte meg?

– Így sorba állítva: Hagyományok Háza, Magyar Állami Népi Együttes, Mihályi Gábor… Velük állandó kapcsolatban vagyunk, még ha innen Pestről ez nem is látszik annyira. Nem utazunk nagyon sokszor Budapestre, úgy évi egy-két alkalommal, de az mindig Mihályiéknak vagy a Nemzeti Táncszínháznak köszönhető. Kis együttes vagyunk, általában három-öt előadást tartunk műsoron, és amikor tavaly ősszel elérkezett hozzánk a felkérés, akkor én már tudtam, hogy április 12-ére, a tízéves évfordulóra a Hontalanítást fel fogom újítani. És megkérdeztem, hogy mit szólnának hozzá, ha ezzel a darabbal jönnénk, már azért is, mert ez lesz éppen frissen lábban.

– Mit érzel leginkább közel magadhoz a Színházi Olimpia szellemiségéből? A különböző népek, kultúrák párbeszéde, gondolom, nálatok a mindennapokban is kiemelten fontos kérdés.

– Ez a párbeszéd számomra a világ legtermészetesebb dolga. Mi multikulturális környezetben élünk, az előadásainkon a nézők fele szlovák. Ha szöveges előadást készítünk, mint például legutóbb a Parti Nagy Lajos írásaival készült Allegro Molto Barbarót, akkor szlovákra is fordítjuk. 

– Pozsonyra jellemző a multikulturalitás?

– Pozsony egy ötszázezres főváros, egy kozmopolita város. A nacionalista kilengések, amelyeket emlegettem, Pozsonyt elkerülték. Száz éve a város úgy nézett ki, hogy a lakosság fele német volt, egynegyede magyar, és egynegyede szlovák. Ehhez képest most Pozsonynak úgy húszezer magyar lakosa van, de vannak magyar egyetemek, a várost Csallóközzel autópálya köti össze. Mi az együttessel speciális helyzetben vagyunk, az előadásaink jelentős része autentikus magyar néptánc, de csinálunk szórakoztató népszínműveket és kortársszínházi előadásokat is, így különböző közönségrétegek látogatják az előadásainkat. Az évi ötven-hatvan előadásunknak az egyharmada nem csak magyar nyelvű.

– Beszéljünk a Hontalanításról. Benne tehát csak magyar táncok láthatók. Fontos az is, hogy mely tájegységekhez tartoznak? 

– 1947-ben, amikor a kitelepítések elkezdődtek, a következők voltak Csehszlovákia magyarlakta tájegységei, nyugatról keletre haladva: Csallóköz, Mátyusföld, Vág-vidék, Garam-vidék, Ipoly-vidék, Gömör, Abaúj, Bodrogköz, Ung-vidék. Itt éltek magyarok akkor is és még most is. Tíz éve, amikor bemutattuk a darabot, még sokkal több ember élt, akik személyesen is megélték a kitelepítéseket. Idősek voltak már, és én tartottam tőle, hogy fog-e tetszeni nekik a modern, kortársszínházi nyelvezet. Ezért megpróbáltam patikamérlegen kimérni a helyes arányokat, hogy megtartsam azokat a nézőket, akik szeretnék a régi falujuk viseletét, táncait viszontlátni, de közben azt is szerettem volna elérni, hogy a fiatalabbak érdeklődését is felkeltsem a téma iránt. Így megjelennek az előadásban az összes tájegység motívumai, és az elvontabb színházi részeket is néptánc-elemek alapján igyekeztünk elkészíteni. 

– Mennyire keveredett a magyar és szlovák folklór a Felvidéken? Mert Erdélyben számos példa mutatkozik rá zenében, táncban is.

– A két nagy, túlnyomórészt magyarok által lakott terület a Csallóköz és a Bodrogköz, ott hagyományokkal bíró szlovákok alig élnek. De ezeken a területeken a régebbi, ősi zenét és táncokat a 19. században a verbunkos elterjedése gyakorlatilag eltüntette. A közép-szlovák tájegységekben különböző arányokban vegyesen élnek magyarok és szlovákok, ott megmaradtak például a régebbi pásztorkultúrák motívumai, de a verbunkos ott is tarolt. A szlovákok is úgy tartják, hogy az igazi szlovák táncok feljebb vannak, ahova nem tört be ez az újkori zenei divat. Az említett régiókban pedig, ahol a 19. századi népdalok később például bejutottak a kávéházakba, éttermekbe is, ott még ma is hallani, hogy magyarul és szlovákul is éneklik, hogy „kis kút, kerekes kút van az udvarunkban…”.

– A hagyományos táncok, énekek mellett az elvontabb kortárs színházi elemek is szerintem teljesen érthetően, követhetően jelennek meg. A bőröndök jelenléte, a vetítésen a vonatok, a szavak, az írógép, ahogy leírásra kerülnek a döntések, a névsorok, valamint a szögletes mozdulatok, az emberek parancsrendszerre utaló hirtelen irányváltásai, mindezek jelentésén nem kell sokat töprengenie a nézőnek. De egyszer csak történik egy megdöbbentő, nagy változás. Mindenkiről lekerül a viselet, tulajdonképpen jellegtelen, szinte egyforma, dísztelen városi öltözékben jelenik meg mindenki. És furcsa mozgásszínházi előadásba kezdenek, ritmuskopogások, ledobott-felkapott bőröndök, engem kicsit egyszerre emlékeztetett a háború előtti német expresszív táncszínházra és a cseh filmes groteszk ábrázolásmódra. Kemény jelentések hámozhatók ki ebből, és az előadás címe is értelmezhető úgy, hogy aki tulajdonképpen „hazatért az anyaországba”, az elvesztette az identitását, hagyományos kultúráját, a gyökereit, a honját, a hazáját is. Tudatosan ennyire kemény üzenetet akartál megfogalmazni?

– Bonyolultak, többrétegűek voltak ezek a történések. Például olyan is volt, hogy nem Magyarországra vittek el magyarokat, hanem beljebb, Csehországba, hogy ott majd elcsehszlovákosodjanak. Volt megegyezéses, hivatalos lakosságcsere, de voltak szép számmal, akiket meg se kérdeztek. És olyan is volt, hogy nem nézték jó szemmel a szomszédok Baranyában, hogy megérkezett egy gömöri család a kilakoltatott svábok házába. Nem úgy működött ez, hogy „jaj, de jó, mehetünk haza Magyarországra”! Ráadásul a szülőföldedet és mindenedet ott kellett hagynod. Én leginkább általában is arra akartam rávilágítani, hogy a mások megbélyegzése, az uszítás valakik ellen mindig kimondott szavakkal kezdődik. Már el se tudjuk képzelni, hogy milyen volt az, amikor azt mondták, 24 órád van csomagolni, 22 kilót vihetsz magaddal, és kapsz egy fehér lapot. Nálunk úgy hívták a kitelepítetteket, hogy fehérlaposok. Azon vagy aláírtad, hogy tovább már nem vagy magyar, vagy mehettél… Én nem akarok ítélkezni, igazságot osztani, mert nagyon bonyolult történet ez az összes előzményével együtt, például a szudétanémetek csehországi szerepével és még sorolhatnám. Én csak annyit akartam, hogy próbáljuk meg elképzelni, milyen lenne, ha nekem vagy bárkinek ma szólnának, hogy indulás, menned kell. 

– Hogy érzitek magatokat most magyarként Pozsonyban?

– Én remekül. Adódnak ugyan néha disszonáns dolgok is, de én nagyon bízom benne, hogy a kilencvenes évek nacionalizmusa vagy a már emlegetett, 2000-es évek elején történt durva események többé nem fognak visszatérni. De néha azért látszik, hogy itt-ott igény még lenne rá…

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

 

A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült. 

       

További cikkek
Pajtaszinhazi_eoriszabo-1010275
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Nemzeti Színház ebben az évben is szélesre tárja kapuit az ország felnőtt színjátszó csoportjai előtt, bemutatkozási lehetőséget adva a legjobbaknak január 27-én és 28-án.
net_Sopron_SZFE_NSZ_szerzodes_eorifoto-4763
A Nemzeti Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem a mai naptól erősítik stratégiai partnerségüket, kibővítve azt a Soproni Egyetem számára is.
HTe_Tragédia_foto-KataiJoco_DSC00075
Folytatódik olimpiazáró videósorozatunk, amelynek harmadik részében a táncszínházi műfaj képviselőit mutatjuk be röviden. Nézzék meg összefoglalónkat a táncművészetek olimpiai seregszemléjéről!