Tarlan Rasulov színházi igazgató és az azerbajdzsáni dOM független társulat alapítója. Ezenfelül fordít, ír és tanít is. A Színházi Olimpia programjait, amelyeken vendégként vett részt, nagyon élvezte. Beszélgettünk a jövő színházának víziójáról, a kedvenc előadásáról, és a következő Olimpia megrendezéséről is.
– Hogy érezte magát Magyarországon, és mik voltak az első benyomásai a 10. Színházi Olimpiáról?
– Budapest egy igazi színházi város, ahol már önmagában is rengeteg minden összefonódik és harmonikusan létezik egymás mellett. Jól illeszkedett a város szövetébe a Színházi Olimpia is. Amikor készültem az útra, és olvastam a programot, lenyűgözött a rendezvénysorozat óriási mivolta. Nem szokványos, hogy egy színházi esemény ennyire magába foglalja az egész országot, az pedig különösen tetszik, hogy a magyar színházak nemcsak a külföldről érkező vendég-, hanem a helyi, hazai és határon túli magyar előadásoknak is helyt adnak. Ez segíti a hosszabb távú kapcsolatok kialakítását, a tapasztalatcserét, így válik élővé és lüktetővé a színházi élet.
A magyar színházi formanyelvről azt tudom elmondani, hogy furcsa és figyelemre méltó, sokrétű és nagyon más. Tudjuk – vagyis azt hisszük, hogy tudjuk -, milyen a japán. görög vagy az orosz színház, és ebből a szempontból érdekes volt megismerkednem a magyar színházi világ tónusaival, amik kicsit hasonlítanak az azerbajdzsáni színházi világra. A magyar színművészet törekszik arra, hogy túllépjen önnön határain, és ne legyen hermetikusan elzárva a művészvilágban. Az, ahogyan rövid idő alatt képesek voltak egy ennyire lenyűgöző programot kínáló Színházi Olimpiát megszervezni, ezt a mentalitást szívesen elvinném a saját hazámba is. Minden kritériumnak megfelelve, persze, de örömmel venném, ha a következő Színházi Olimpiát Azerbajdzsán rendezhetné azért, hogy kulturálisan is ledöntsük a bizonyos országokat elválasztó „negyedik falat”. Nagyon inspirált mindaz, amit most a fesztiválon láttam és meggyőződésem, hogy a hazám méltó székhelye lenne a következő rendezvénysorozatnak.
– Az első Olimpiát 1995-ben, Delphoiban rendezték meg. Ön szerint mennyit változtak az elmúlt időszakban az Olimpia főbb elvei? Mit gondol a Színházi Olimpia jubileumi évéről, és szükséges-e megszervezni egy ilyen kulturális rendezvényt ma, 2023-ban?
– A 10. Színházi Olimpia egy-null előnyt jelent a Színház, az Élet és az Emberiség javára, még ha ez most nagyon patetikusan hangzik is. A pandémia, aztán az azután következő katonai konfliktusok a túlélésről, nem magáról az életről gondolkodtattak el minket. Úgy tűnt, hogy a színház egyáltalán nem szükséglet vagy prioritás, jól el lehet lenni nélküle is. Ez azonban veszélyes illúzió. Gyakran elfáradtunk abban, hogy maszkot kellett hordanunk, miközben vágyódtunk a színházi maszk közelségére – jelképes, nem szó szerinti értelemben. A Színházi Olimpia videós projektje a színházi maszk útjáról nagyon jókor készült el, és nagyon erős szimbolikával bír.
Ha nincs színház, ami meghallja és megérti az embereket, ami élteti őket és átsegíti őket a kétségbeesésükön; ha nincsenek különleges empátiaérzékkel bíró színészek és ha nincsenek előadások, amik nem engedik elfelejteni azt, micsoda lény is az ember – szóval, ha ezek mind nem lesznek, nem az élet, csupán a túlélés tengerén fogunk tengődni. Csak az élő színház képes átváltoztatni és átalakítani. Csak az élő színház képes az újnak életet adni. Csak az élő színház… És a Színházi Olimpia előadásai a létrejöttüktől fogva ezt a fő elvet visszhangozzák.
– Hány előadáson vett részt az Olimpián?
– A MITEM részeként négy előadást láttam. Mindegyik érdekes volt a maga módján, és nyilvánvaló, hogy a fesztiválon belüli fesztivál legfőképp a ma jelenségeivel foglalkozó előadásokat helyezte előtérbe. A felfedezés fesztiváljának nevezném a MITEM-et, a felfedezés kiváltsága pedig a közönséget illeti. Igaz, nincsenek dobogók vagy érmesek, ezzel együtt leginkább ifj. Vidnyánszky Attila Ifjú barbárok című előadására fogok emlékezni. Ez az előadás betekintést engedett a magyar zene eredetébe és identitáskeresésébe, méghozzá humoros, dinamikus és bájos formában. Rengeteg energia, játékosság, improvizáció jellemezte az előadást, hatásvadász elemek nélkül.
Hálás vagyok a szervezőknek, hogy az előadások közötti „pihenőkért”, amelyek lehetőséget elgondolkodhassak a látottakon, mesélhessek kollégáimnak, sőt még próbálni az Azerbajdzsánban maradt színészeimmel a közelgő bemutatómra online. Az egyetlen dolog, amit hiányoltam: egy klubszerű helyiséget a vendégek, és amúgy a szakma számára. Hiszen a Színházi Olimpia nemcsak egyfajta bemutatóterep, hanem termőföld is az új előadások és inspiratív gondolatok számára.
– A hátralévő időszakból milyen programokat, előadásokat ajánlana a közönségnek?
– Szívem szerint arra biztatnék mindenkit, hogy ne habozzon Magyarországra jönni, vegyen részt a Színházi Olimpián, és bízzon a színház erejében, ami itt érezhető igazán! Csak menjen el bátran bármelyik előadásra, függetlenül rendezőtől, formától vagy műfajtól! Ne sajnálja rá se a pénzt, se az időt! A Színházi Olimpián mindenki talál a maga ízlésének megfelelő előadást. Szóval egyszerűen csak menjenek színházba! A színház amúgy is egy általános recept bármely élethelyzetre. Nincs apelláta!
– Ön szerint mi lehet manapság a színház legfontosabb küldetése? Miben áll ma az alkotók felelőssége?
– A színház egy általános kulturális jelenség, amely segít megérteni, mit jelent embernek lenni. A színházhoz számos sablon kapcsolódik, amelyek bizonyos mértékig elfogadottak, éppen ezért dogmáknak vagy megkérdőjelezhetetlen igazságoknak tűnhetnek: a színház templom, egy szent hely, vagy hogy színház iskola, a megvilágosodás színtere, ami gondolkodni tanítja az embereket. Esetleg, hogy a színház tükröt mutat fel az életnek, a társadalomnak, a kornak. Vagy épp az, hogy színház egy tribün, ahonnan közéleti és politikai üzeneteket lehet eljuttatni a néphez. Ugyanilyen az is, hogy a színház az elithez, nem a tömegekhez tartozik. Ezek mindegyike a maga módján egy önmagát doktrínaként kezelő, progresszív ideából ered. Ezek a minták azonban nem helyettesíthetők egymással. Szimultán léteznek egymás mellett a mai napig, miközben teljesen ellentétes helyekre pozícionálják a színházat magát. De egyik sem tudja külön-külön kifejezni a színház valódi lényegét. A színház missziója nem abban áll, hogy egy adott utat kövessen kizárólag, nem is a megváltásban, hanem abban, hogy ne veszítse el azt az ajándékot, amit az emberek figyelme és szeretete nyújt. Nagyon egyszerűen hangzik, de nagyon nehéz elérni. A színház fő és legvégső funkciója, mondhatnám, végzete az ember átalakulása. És ahogyan az életben, a színházban is fontos, hogy ne hazudjunk (se másnak, se önmagunknak), és higgyünk abban, amit csinálunk!
Tarlan Rasulov
Tarlan Rasulov színházi rendező, a dOM független színházi társulat (Azerbajdzsán) alapítója, fordító, menedzser, producer, író és előadóművész. Az azerbajdzsáni Kulturális és Művészeti Egyetem színháztudományi doktorandusza. A Kísérleti Színház laboratóriumának vezetője és az Azerbajdzsáni Színházi Unió tanácsadója. Az Azerbajdzsáni Állami Kulturális és Művészeti Egyetem oktatója. Tagja az EURODRAM – A fordított dráma európai hálózata, a Kelet-európai Előadóművészeti Platform, az Azerbajdzsáni Hivatásos Filmkészítők Céhe, az Azerbajdzsáni Színházi Unió. Számos színházi konferencián és fesztiválon vett részt. A „Limbo” (a menekültek világnapjának szentelt) immersív előadása 2019-ben a „Tuganlyk” Török Nyelvű Színházak VII. Nemzetközi Fesztiválján különdíjat nyert „Egy új színpadi tér és a közönséggel való kommunikáció módjainak fejlesztéséért”. Kiválasztott projektek: Ifjúsági Művészeti Fesztivál (2001); „Say NO now” TV-akció az AIDS elleni ifjúsági előadói tevékenységért az UNICEF-fel és a SPACE TV-vel (2004); Terrorellenes akció a „NEW WAVE” Írószövetséggel (2007); Színház a Fiatal Bűnözők Központjában az Open Society Institute Alapítvánnyal (2007); „Az emberkereskedelem ellen” az EBESZ-szel és Azerbajdzsán Belügyminisztériumával (2007); AT THE BORDER előadás az Adam Mickiewicz Intézettel (2013); THE DOLL’S HOUSE előadás az ALOFF Színházzal (UK) (2016); DO IT BETTER THAN ME – közösségi színházi projekt fogyatékkal élőknek (2016); „ERROR” (2016-2017); „IN THE SUN” (Forum theatre)(2017-2018); Breaking Bad News (UK) (2019); „Blast from Past” a YARAT színházi klub számára (2021); „A Fellow Traveler on The Road to Hell” az ARTIM PROJECT SPACE-ben (2022).
