Bartók Béla A csodálatos mandarin és Maurice Ravel Bolero című legendás szerzeményeire készült táncműveket láthat a közönség a Soproni Petőfi Színház és a Forrás Színház egyedülálló koprodukciójában június 24-én a 10. Színházi Olimpia Záróeseményén, a Margitszigeti Színház nagyszínpadán. A produkció külföldi sztártáncosokkal egészül ki, a zenei megvalósítás pedig szintén egyedülálló lesz, hiszen négy zongoristát: Bogányi Gergelyt, Boros Misit, Binder Károlyt és Varga Gábort hallhatunk majd a színpadon. A különleges előadásról, a felkészülésről és a darabok egyedi lelkivilágáról a két klasszikus zene felől érkező művészt, Bogányi Gergelyt és Boros Misit kérdeztük.
– Mikor találkoztatok először azzal a koncepcióval, hogy A csodálatos mandarint két zongorán előadva, tánckoreográfiával mutassátok be?
Boros Misi: 2022 nyarán már előadtuk ezt a művet a Fertőrákosi Barlangszínházban. Intenzív próbaidőszak előzte meg az előadást, hiszen egymásra kellett találnunk a táncosokkal, éreznünk kellett egymást. Most sem lesz másképp, izgalmas felkészülés vár ránk, ami nagyon inspiráló számunkra. Bogányi Gergely nevében is beszélhetek, amikor azt mondom, hogy ez a produkció mindkettőnk számára egy életre szóló élmény.
Bogányi Gergely: Ez így igaz. A csodálatos mandarin azon kevés darabok egyike, amelyet még próbálni is élvezet. Elemi erővel hat az emberre, hihetetlenül tagolja az emberi érzelmeket. Modern és mégis klasszikus. Ez pedig csak a legnagyobb remekművekről mondható csak el.
– Hogyan zajlott a felkészülés, az együttműködés a táncosokkal?
BM: Fantasztikus látni, milyen sok hasonlóság és egyszersmind különbség is van a zene és a tánc világa között. A táncosok felkészülése sokkal kötöttebb, mint a mienk, zongoristáké, talán a sportolókéhoz tudnám hasonlítani. Mielőtt találkoztak velünk, a táncosok már megtanulták a darabot, a mozdulatokat. A zongorákkal való találkozás aztán hihetetlenül nagy energiákat mozgósított bennük és bennünk is, az, hogy élőzene kíséretében adják elő ezeket a műveket szabad ég alatt, nagyon ritka, a mostani, különleges – két zongorával, négy kézzel előadott – változatról nem is beszélve.
BG: Egyszer volt alkalmam végignézni a teljes koreográfiát a nézőtérről. Nem hittem a szememnek, szinte az üléshez szegezett, amit láttam. Márpedig egy aktív művészemberre, aki sok hasonló produkcióban vesz részt, ilyen hatást gyakorolni azért elég nehéz. (Nevet)
– Mi volt, ami ennyire megfogott?
BG: Először is a táncosokkal és a koreográfussal is egy nyelvet beszélünk, ugyanazt gondoljuk a színpadi megvalósításról. Másodszor ez egy olyan koreográfia, amely a darabból, a darabokból indul ki és nem kíván okoskodni, újraértelmezni, nem akar több lenni: a zeneszerző szándékát tekinti alapnak, azt, ami a kottában is szerepel. Néha meglepődöm, hogy mennyire más irányokba tudják elvinni a Mandarint, hogy félre tudják érteni, szét tudják koreografálni. Ettől az egész erőltetett lesz, hiszen nem az eredeti gondolatot látjuk viszont a színpadon.
– A felkészülés alatt a zenei megvalósításra és a technikai részletekre koncentráltok vagy van időtök és lehetőségetek a darab mondanivalójával, belső tartalmával is foglalkozni?
BM: Én szinte csak ezzel, az ún. mondanivalóval foglalkozom. Olyan ez, mintha a sík felületből egyszer csak a három dimenziós térbe mennénk át a próbák alatt. Sok folyamat és motívum itt nyer értelmet, ez ugyan nem opera, és nincs konkrét szövegkönyv, de van egy történet, amely végigmegy a zenei szöveten. Emellett azért fel lehet fedni a szerző szándékát is, attól függetlenül, hogy amint Arany Jánostól tudjuk, ebben azért sohasem lehetünk eléggé biztosak. (Nevet)
– Miről szól neked a Mandarin?
BM: Akárcsak a Színházi Olimpián számomra elsősorban a kultúrák találkozása az, ami a legfontosabb a darabban. Bartók fantasztikusan vegyíti az európai zenét a kínai motívumokkal, a két kultúra közötti átjárhatóság nagyon plasztikusan vonul végig. Ilyen drámai pillanat, amikor először megjelenik a színpadon a mandarin, ezt éppen én játszom.
– A Mandarinon kívül szerepel egy másik alkotás a műsoron, ez pedig a Bolero.
BG: Igen, itt közösen játszunk Binder Károllyal és Varga Gáborral, akik a jazz felől érkeztek. Zeneileg nagyon jól együtt tudunk működni, számomra mindig is nagyon vonzó volt, ahogy a jazz muzsikusok improvizálnak, ahogyan szabadon kezelik a zenei anyagot. Itt persze nekik is kottából kell játszaniuk, de bele tudják vinni azt a pici fűszert, csavart, amitől az egész egyedi és izgalmas lesz. A Bolero, mint minden klasszikus zenei alkotás ugyan meg van írva, de a darab karaktere megenged mégis egyfajta korlátok nélküli hozzáállást.
Az interjút Szatmári Róbert készítette.
