Földes László Hobo Kossuth-díjas zenész, énekes, színész a 10. Színházi Olimpia keretében még három alkalommal ad ingyenes utcai koncertet vidéki városokban. Interjúnkban Az utcazenész című előadóestjéről, az utcai koncertek hangulatáról és a könyvtárak fontosságáról is beszélt.
– Április 13-án mutatták be a Nemzeti Színházban nyolcadik előadóestjét, Az utcazenészt. Mesélne az előadás hátteréről?
– Kiss Zoltán gitáros barátommal szerettem volna összerakni egy műsort: a tervem az volt, hogy egy dalcsokrot adnunk elő, amelyhez egy keretjátékot is írok, és ezzel – minden különösebb reklám – nélkül kiállunk Budapest különböző pontjaira zenélni az embereknek. Egyszerűen vissza akartam térni az utcára, ahonnan jöttem.
Amikor ezt Vidnyánszky Attilának, a Nemzeti Színház főigazgatójának említettem, azt mondta, hogy szeretné ezt színházi keretek között megrendezni. Írtam is egy monodrámát, amely a magyar popzene – ami nyilván nagyban különbözik az én stílusomtól – történetét dolgozza fel, azoknak a zenészeknek a történetét, akik nem akartak mást, csak slágerzenét játszani. KISZ Klub, Táncdalfesztivál, KI-MIT-TUD, nyugati és magyar vendéglátózás: mindazok a dolgok, amelyen keresztülmentek a 60-as évektől napjainkig. A darab főszereplőjét már mindenhonnan kirúgták, most az utcán zenél, és elmeséli a saját történetét, ami nem más, mint a magyar könnyűzene közel hat évtizedének egy bizonyos keresztmetszete, vagy inkább görbe tükre.
– Milyen volt az előadás fogadtatása?
– Eddig három alkalommal játszottuk, elképesztő sikerrel. A magyar slágerzenének olyan vetületét mutatjuk meg, amit nem ismer a közönség. Azt, hogy ezeknek az előadóknak milyen kompromisszumokat kellett kötniük, hogy zenélhessenek. Ezek az emberek volt, hogy elárulták a családjukat, a barátaikat, de a zenét soha. Az előadás a múlttal való szembenézés is.
A darab a 60-as évek gyalázatos ripacsériájával kezdődik. Nem gúnyolódni akarok rajtuk, hanem meg akarom mutatni, hogy milyen nehéz volt nekik. Ezek a zenészek nem azért játszottak, hogy reagáljanak a világra, ők csak sikert akartak aratni. Az előadás végén a főszereplő – akit nem egyetlen emberről és sorsról mintáztam – egyre jobban tönkremegy. A közönség nagyon szerette az eddigi három előadást, de új dalokat is szeretnék még beletenni.
– A Színházi Olimpia keretében Hobo az utcán címmel ad utcai koncerteket: van átfedés a Nemzeti Színházban játszott előadóesttel?
– Vidnyánszky Attila a Színházi Olimpia művészeti vezetőjeként arra kért, hogy az utcai előadásra csináljak egy másik anyagot. A Hobo az utcán koncepciója az, hogy a szervezők által kiválasztott városokban, a Színházi Olimpia programjában szereplő előadások előtt két-három órával kiülünk Kiss Zolival a színház előtti térre, és ott egy körülbelül egy órás koncertet adunk. A színházban játszott monodrámát nem lehetne az utcán előadni, mert az teljesen más műfaj, nincsenek meg a körülmények. Itt az szeretnénk elérni, hogy a közönség bármelyik ponton be tudjon kapcsolódni.
– Összesen hat helyszínre terveztek előadást. Hol találkozhatunk Önnel a Színházi Olimpia keretében?
– Eddig három helyszínen – Kecskeméten, Balatonföldváron és Pécsett – léptünk fel, minden előadáson több száz ember előtt. A balatonföldvári előadásra olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy a helyszínt végül meg kellett változtatni, Pécsett is legalább ötszáz ember gyűlt össze a Nemzeti Színház előtt. Annyi ráadást kellett játszanunk, hogy már jeleztem a közönségnek, hogy lassan már csak Az anyám tyúkját tudom kívülről.
A kecskeméti közönség is lelkesen fogadott, igaz az eső miatt be kellett húzódnunk a Katona József Nemzeti Színház aulájába, ami váratlanul érte az ott dolgozókat, a vezetés pedig nem tudta kezelni a helyzetet. Be kell vallanom, hogy ez rosszul érintett. A továbbiakban június 9-én Székesfehérvárra, 10-én pedig Kaposvárra megyünk: mindkét helyszínről jelezték, már, hogy nagyon várják az előadást. Az utcai koncertsorozatot Nyíregyházán zárjuk, június 27-én. Bizakodó vagyok, mert hatalmas élmény ennyi embernek játszani.
– Hogyan válogatta össze a műsort?
Az utcai koncert a színházban játszott darabbal ellentétben nagyon személyes, itt a saját dalaimat játszom. Mindegyik előadott dalhoz tartozik egy kommentár vagy egy idézet: ezek azt az utat mutatják be, amelyet én jártam be – nagyon humoros és pofátlan módon. Nem úgy terveztük, de már az első – kecskeméti – koncerten is úgy alakult, hogy elénekeltem az első pár sort, utána kiléptem a mikrofon mögül és együtt énekeltem tovább a közönséggel. Én csak egy hang vagyok itt közülük. A cím is azt hangsúlyozza, hogy utcán kezdtem és most is itt vagyok.
– Milyen pluszt adnak önnek ezek a koncertek?
– Itt rengeteg spontán dologra van lehetőség, ami az én stílusomhoz hozzá is tartozik. Hétköznapi embernek tartom magam, aki a klubban szeret a leginkább játszani. Az utcazenélés, amit most a Színházi Olimpia keretében csinálunk, óriási élmény: nekem az a legjobb érzés, amikor közel vagyok az emberekhez. Hihetetlen azt látni, hogy ezek a dalok – amik nem slágerek, nem játsszák a rádióban – mit jelentenek a közönségnek.
– 10. Színházi Olimpia szimbóluma egy bárka. Van valami, amit átmentene a következő évszázadba?
– A legfontosabb lenne, hogy a könyvtárakat mentsük át. Ezt már az ókorban is tudták: ha a könyvek megvannak, akármilyen világégés következik is, azokból mindig újra lehet kezdeni az életet.
Az interjút Sánta Sára készítette.
