A 10. Színházi Olimpia keretében, a MITEM záróakkordjaként Szlava Polunyin egyedülálló kompozícióját, a Snow Show-t tekinthették meg június közepén több alkalommal is. Az előadásokon minden korosztály képviseltette magát.
Manapság talán egyre inkább kezd elterjedni, ám korántsem szokványos (legalábbis hazánkban), hogy egy bohócokból álló társulat önálló, egész estés előadást hozzon létre. Az újcirkusz esernyőfogalmán belül számos olyan társulatot említhetünk, amelyek egy ötletet valamilyen kísérleti megoldással párosítanak.
A hagyományos cirkuszi előadásokkal ellentétben cselekményről és az annak alárendelt műsorszámokról beszélhetünk – nem pedig önálló számokról, amelyek a hatásdramaturgiának alárendelve kapnak helyt a produkcióban.
Ezeket a törekvéseket azonban jócskán megelőzi Szlava Polunyin tevékenysége, aki 1968-ban alapította a Licegyei Színházat (Alakoskodók) kollégájával, Alekszander Szkvortszovval, amely az első csak bohócszámokra építő együttes volt Oroszországban. Ennek az iskolának az egyik sajátossága a könnyen megkülönböztethető karakterek létrehozása, amelyek produkciótól függetlenül akár önállóan is megélnek.
Ezután jött létre a Snow Show, amely 1993 óta a világban utazva szórakoztatja és gondolkodtatja el a közönséget. A művész azonban nem szakadt el híres karakterétől, Assisyaitól, a sárga bohóctól, aki tulajdonképpen az előadás főszereplője. Ez a sárga kezeslábasba és piros mamuszba bújt bohóc valójában magányos, melankolikus, és sokszor gondolkodóba esik a világ szemlélése közben.
Pár éve már nem az idős bohóclegenda, hanem a társulat egy-egy tagja bújik ebbe a szerepbe – ezzel persze mit sem változtatva a műsor minőségén. Pontosan megtervezett mozdulatok jellemzik az egész előadást, ahol néha zenére, néha saját tempójukban mozognak a színészek. Mindkét esetben mindennapi természetességgel és pontos gyakorlottsággal keltik életre a kicsit sem megszokott bohócalakokat.
Az előadás erőssége azonban nem csupán a szórakoztatásban érhető tetten. Ami szokatlan, már-már meghökkentő, hogy milyen biztos kézzel nyúl tragikus témákhoz: magányhoz, veszteséghez, depresszióhoz. Az egyedül lévő kis sárga bohóc próbál beilleszkedni egy olyan világba, ahol senki sem olyan, mint ő.
A többi szereplő nyurga, nagy füles sapkája van és hosszú zöld kabátja, ezen kívül pedig ők egymásnak a közösséget jelenik, s jól érzik magukat, míg ezekben Assisyainak nincs része. Összebarátkozik ugyan egy-egy zöld bohóccal, de valahogy mindig egyedül marad. A nevetős és sírós jelenetek váltakozásában olyan látványos megoldásokkal is találkozhatunk, mint például a nézőtér beborítása mesebeli pókhálóval, a bohócok kiáramlására és esőcsinálására a nézőtéren, vagy akár a hóvihar, a záró akkordok utáni játék az óriás labdákkal.
Konklúzióképpen megállapíthatjuk, hogy a hó egyszersmind az elmúlás metaforája. Ahogyan hópihévé változnak barátja levelei Assisyai kezében, úgy döbbenünk rá, hogy végletesen egyedül maradt. Azt gondolhatjuk, hogy a bohócok a gyerekekhez szólnak, de ez nem így van. Szlava Polunyin rendezése a belső gyermeket és a veszteségeket megélt felnőttet is megszólítja.
A cikk teljes terjedelmében a Magyar Nemzet oldalán olvasható.
