A Thália Színházba két határon túli magyar színház érkezett a Színházi Olimpia keretében. A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata egy klasszikust, a Csongor és Tündét mutatta be a maga teljességében, a Kolozsvári Állami Magyar Színház – a ljubljanai SNT Dramával és a Konstancai Állami Színházzal közös produkcióban – Prométheusz’22 című előadása kortárs szűrőn keresztül vizsgálta a mítoszt. Lantos Anikót, a Thália Színház fesztiváligazgatóját a koncepciózus építkezésről kérdeztük.
– Bármilyen külföldi előadást meghívhattak volna a Színházi Olimpia keretében. Azért választottak két erdélyi színházat, mert a Thália Színház hosszú ideje szervezi a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjét, tehát nem kontextus nélkül érkeztek a szatmárnémetiek és az kolozsváriak?
– Ez abszolút így van. Visszajáró vendégek a határon túli magyar társulatok a Thália Színházban, és mivel idén nem volt szemle, úgy gondoltuk, a két előadással megpróbáljuk ezt a hiányt betölteni. A személyes kapcsolatoknak köszönhetően magától értetődően szólítottuk meg ezt a két társulatot, az pedig külön öröm volt, hogy a kolozsváriak végre eljutottak hozzánk. Régóta egyeztetünk velük, de vagy egy főpróbahét, vagy egy külföldi út mindig keresztülhúzta a terveket. Szerencsére idén sikerült összehoznunk.
– Miért esett a választás épp erre a két nagyszabású, formanyelvében is különleges előadásra?
Épp ezek azok a jelzők, amelyek mindkét produkciót kifejezetten fesztivál-előadássá teszik. A Csongor és Tündét személyesen is láttam, és fontosnak gondoltam, hogy a budapesti közönség is lássa ezt a különleges előadást, amelyben az eredeti szöveg teljesen elhangzik, és így tudott formájában nagyon mai lenni. Érdekesség, hogy épp az említett „nagyszabás” miatt ez volt az előadás első vendégjátéka, ezért részletesen ki kellett találni, hogyan tudják „kirobbantani” otthonról. A Prométheusz’22 esetében az egyeztetésnél a minőség mellett a praktikum, a gazdaságosság és a logisztika szempontjait is figyelembe vettük, mert a kolozsváriak innen Gyulára vitték az előadást.
– A Csongor és Tünde alatt csak a kreatív térhasználatot lehetett érzékelni, nem pedig azt, hogy a kimozdulás akadály elé állította volna a társulatot.
– Ez így van, bejátszották a színpadon túl szinte a teljes nézőteret, a földszinttől egészen az erkélyig. Ez egyrészt jellemző Sardar Tagirovsky rendezéseire, másrészt viszont a határon túli színházakban erősebben jelen van a kísérletezés, hiszen kevésbé köti őket például a kötelezően teljesítendő nézőszám. Amikor eldőlt, hogy ez az előadás a Tháliába jön, Sardar nagyon aprólékosan felmérte a terepet, és annak alapján nem is adaptálta, inkább gondolta át erre a térre a Csongor és Tündét, mi pedig a kérdéseire próbáltunk olyan válaszokat adni, hogy minden lehetőség adott legyen ahhoz, hogy a Vörösmarty-mű nálunk is megszólalhasson.
– A Prométheus’22 mennyiben tekinthető provokatív előadásnak?
– A sokszínű budapesti színházi kínálatban nem feltétlenül, a Thália Színház közönsége szempontjából ha nem is provokatív, de mindenképp kilóg a megszokott repertoárból. Hozzáteszem, az évek alatt a Határon Túli Színházi Szemlének köszönhetően a szakmai nézőkön túl is kialakult egy olyan réteg, amely kifejezetten nyitott a nem szokványos tematikára, megközelítésre. Ez egy sokszínű fesztivál, a program kialakításánál törekszünk a hagyományos és a kísérletező előadások arányára, emiatt is tudott létrejönni egyfajta átjárás, és sok köszönhető a Télikert koncepciójának. Van tehát egy közös nézői halmaz, és ez egyre bővül. Híve vagyok a látókör tágításának, hangsúlyt fektetünk a határok fokozatos feszegetésére, és azt tapasztalom, ma már egyre kevésbé jellemző a közönség részéről a kategorikus elutasítás, sokkal inkább kíváncsisággal közelítenek.
– A Thália Színházba meghívott két előadás nem légüres térbe érkezett, hiszen több éve járják koncepciózusan ezt az utat. Miben látja mégis a Színházi Olimpia jelentőségét?
– Valóban, nálunk ezek egy olyan út állomásainak tekinthetők, amelyre évekkel ezelőtt ráléptünk, és megyünk rajta tovább reményeink szerint. A magyar színházi szakma szempontjából viszont nagyon sok nyeresége van az Olimpiának, köztük az, hogy a hazai színházak felvették a kapcsolatot határon túli magyar színházakkal. Ez az egyszeri vendégségen kívül szorosabb viszonyhoz, akár együttműködésekhez is vezethetnek, ha megtalálják a kapcsolódási pontokat. A határon túli magyar színházakban remek színészek, izgalmas rendezők vannak, ezért fontosnak tartanám, hogy közös ügyek, projektek szülessenek. Vannak távolságok, persze, és kihívás, hogy ezeket áthidaljuk, de a frissen készülő magyar filmekben már érzékelhető, hogy az országhatár nem jelent akadályt. Az Olimpiával megteremtődött az alkalom a kapcsolatfelvételre, ezért bízom abban, hogy egyre több és szorosabb színházi együttműködés alakul ki.
