Június 8-án és 9-én láthattuk a Tüskecsarnokban a Heiner Goebbels által rendezett Mindaz, ami történt és történhetne című előadást a MITEM fesztivál meghívására, a 10. Színházi Olimpia keretében. Osztovits Ágnes írása.
Hetven évvel ezelőtt, a 20. század közepén is sokan, sokadszor elsiratták a színházat. A két sírásó az akkori közvélekedés szerint a ma már klasszikusként tisztelt, iskolai tananyagként kezelt Eugene Ionesco és Samuel Beckett volt. Mitől színház a színház, ha nincs cselekmény, nincs drámai összetűzés, nincsenek hősök – háborgott hajdan a közönség. Attól, hogy színpadon ülnek, székeket tologatnak a nem létező közönségnek, vagy várakoznak egy titokzatos ismeretlenre? Ez maga a vég. A színháznak befellegzett.
A hetven évvel ezelőtti, ma már mulatságosnak ható kétségek azért jutottak eszembe, mert amikor kijöttünk a Tüskecsarnokból a Mindaz, ami történt és történhetne című alig kétórás előadásról, a közönség egyik része áradozott, a másik széttárta a karját, és azt kérdezte: ez még színház?
Nem a szokatlan helyszín okozott gondot, elvégre Silviu Purcarete Faustja a hat évvel ezelőtti MITEM-en, az akkor még lepusztult Eiffel Műhelyházban osztatlan sikert aratott. Ha nem a modern sportaréna, akkor most mi a gond? A narrátor felolvas néhány passzust, időnként más-más (világ)nyelvre váltva egy bizonyos könyvből – tehát nincs színdarab –, a színen megjelenő tizenkét néma fiatal pedig nem táncol, hanem fel s alá rohangál, ide-oda tologat oszlopokat, rudakat, egymásra terít hatalmas lepleket.
A folyamatosan átrendezett, átcsoportosított hasábok és drapériák fölé olykor vetítővásznat húznak fel, hogy az előadás napjára dátumozott, No Comment címmel ismertté vált Euronews-töredékeket láthassunk. Közben pedig négy dobogón négy muzsikus – billentyűs, ütős, fúvós, gitáros – megjegyezhetetlen, atonális zenét játszik (részleteket John Cage Europera című antioperájából). Itt a vég.
Az idei 10. Színházi Olimpia és 9. MITEM egyik utolsó előadása a szó klasszikus értelmében tényleg nem színház. De nem is könnyen felfejthető performansz, néhány mondatban megfogalmazható üzenettel. A kettő különös ötvözete. Az a néző, aki előítéletektől mentesen, különösebb elvárások nélkül ült le a Tüskecsarnok nem túl kényelmes székére, és hagyta, hogy magával ragadja a produkció, az első tíz perc után már együtt lélegzett a hatalmas színpadi térben megjelenő szereplőkkel, s érteni vélte a frankfurti rendező szándékát.
Tökéletesen azonosult a cseh író, Patrik Ouředník magyarul is megjelent és szinte nyom nélkül félresodródott Europeana – A huszadik század rövid története című nagy esszéjének az arénában felidézett szarkasztikus bölcsességével: ne elvont teóriák alapján közelítsünk múltunkhoz és jelenünkhöz, ne sémákban és ideológiákban gondolkozzunk, hanem figyeljük a jóra és rosszra egyaránt fogékony embert.
Milyen nevetséges ma már a történelem végét megjósoló, Ouředník által név szerint nem említett, japán-amerikai világsztár, Francis Fukuyama, aki harminc évvel ezelőtt megállapította, hogy végérvényesen győzött a liberális demokrácia, s ezentúl nincs miért háborúzni. (Az ördög sem érti, miért lövik egymást még napjainkban is oroszok és ukránok, szerbek és albánok.) De nemcsak a politikai filozófusok nevetségesek, hanem a mindenkori megmondó emberek, ideológusok, szociológusok, közönséges celebek is. Ezt a vélekedést húzzák alá az előadáson a No Comment-bejátszások: tüntetések, háborúskodás, vidámság.
Mindez egyszerre a történelem. A történelmi forgatagot idézi meg a bámulatos összhangban tevékenykedő tizenkét fiatal, akik hol építkeznek, hol rombolnak. Magasra emelik a zászlót, majd beszennyezik, legyen az vörös, fekete vagy zöld. Ezeket a történéseket nem lehet szép dallamokkal megidézni, itt zörejek kellenek, jajkiáltások és néha-néha valami dallamtöredék. A négy virtuóz zenész zseniális összhangja lenyűgöző! Hol erősítik, hol ellenpontozzák egymást. A tanítást, a tizenkét fiatal tetteit ők hirdetik a mai világnak. Ugyanazt mondják más-más hangsúlyokkal.
Az előadás koncepciójának megálmodója, rendezője, zeneszerzője, az 1952-es születésű Heiner Goebbels nem véletlenül nyert el számos nagy európai kitüntetést. A Mindaz, ami történt és történhetne provokatív, felkavaró, utánozhatatlan remeklés. A 10. Szinházi Olimpia és a 9. MITEM pazar végjátéka.
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
