A 10. Színházi Olimpia keretében megrendezett Madách Projekt több hónapnyi intenzív szervezést követően nagy sikerrel zárult június 23-án, Az ember tragédiájának bemutatójával. Dr. Huszár Orsolya, a Színház- és Filmművészeti Egyetem nemzetközi igazgatója mesélt nekünk a nagyszabású nemzetközi projekt szervezésének kulisszatitkairól.
– A Madách Projekt tervének megszületése után mik voltak az első teendői az SZFE nemzetközi igazgatóságának?
– Tavaly nyár közepén vázolta fel nekünk először Vidnyánszky Attila a Madách Projekttel kapcsolatos elképzeléseit, amely után az első és talán legfontosabb feladatunk az volt, hogy megtaláljuk a projekthez a potenciális partnereket. Az volt az alapkoncepció, hogy ahol lehetőség van rá, olyan országból hívjunk meg színészhallgatókat, amely megegyezik az adott szín helyszínével. Először a meglévő kapcsolatokból indultunk ki, de több olyan ország is volt, ahonnan még nem volt együttműködésünk színművészeti egyetemmel. Feltérképeztük a lehetőségeket, majd elkezdtük megkeresni az iskolákat az ötlettel. A projektet nagyban segítette, hogy Az ember tragédiáját egyedülállóan sok nyelvre lefordították, de így is voltak olyan országok, amelyek nyelvén nem állt rendelkezésünkre a szöveg, például Görögország esetében. Szerencsések voltunk, mert a csapatukban volt egy színész, aki Magyarországon született és lefordította nekik az athéni színt. Az arab fordítást is külön kellett beszereznünk az MTA-n keresztül, mert nem állt rendelkezésünkre.
– Milyen gyakorlati feladatok voltak a projekt megszervezése körül?
– Az első pár hónap szinte kizárólag a kapcsolatfelvételről szólt. László-Gulyás Dóra kolléganőmmel egymás között felosztva tartottuk a kapcsolatot az egyetemekkel. Ez rengeteg e-mailezést és online meetinget jelentett, hiszen a megkeresett iskoláknak is sok kérdésük volt, mielőtt elköteleződtek a projekt mellett. Miután véglegesítettük a résztvevők listáját jöttek a komolyabb feladatok. A megfelelő szállás megtalálása, a Hajógyári szigeti próbák és bemutató előtti próbahelyszín megtalálása, az egyes helyszínekről a szállítás megszervezése, illetve a résztvevő egyetemek által megküldött díszlet és jelmezigények kezelése. Ez utóbbiban egyébként a Nemzeti Színház munkatársai óriási segítség voltak, nélkülük lehetetlen lett volna ennyi igényt teljesíteni. Nekem személy szerint óriási élmény volt, hogy a projekten keresztül betekintést kaphattam a színfalak mögé. Megismerhettem a jelmeztár, a kelléktár működését, hiszen egyfajta kommunikációs csatornaként működtem köztük és a partneregyetemek között. Az egyetemen belül létrehoztunk egy projekt csapatot, amelyben benne voltak a rendezvényszervezés, kommunikáció, jog, pénzügy és logisztika részéről is munkatársak. Hónapokon keresztül hetente összeültünk, hogy megbeszéljük az aktuális feladatokat, ezért ez a projekt tényleg egy igazi csapatmunka gyümölcse volt.
– Szembesültek kihívásokkal?
– Ennyi embert mozgatni nem könnyű feladat, főleg úgy, hogy sokszor időben elcsúszva próbáltak a csoportok, és gyakran az előző nap alakult ki a konkrét másnapi próbarend, ami sokszor jelentett újratervezést szervezői oldalon. Szerencsére nagyon rugalmas és együttműködő szolgáltatókkal dolgoztunk együtt, ezért az ebből adódó nehézségeken is át tudtunk lendülni. Nekem minden nap kint kellett lennem a helyszínen, hiszen elsősorban én feleltem azért, hogy a szervezés része gördülékeny legyen. Bár a napok rendkívül hosszúak voltak, a hatalmas pezsgésben fel sem tűnt, és a sok pozitív visszajelzés túlzás nélkül fel tudott tölteni egy fáradt nap után. Egy ekkora projektnél mindig nagyon sok kérdés merül fel, mindig van valami, amit hirtelen kell megoldani. Például az egyik kollegám először csak tolmácsolni ment be a smink szobába, de pár percen belül már ő is húzta a színészek tusvonalait, hogy időben meglegyenek, mert csúszás volt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a közvetlen munkatársaimra mindig számíthattam, ezért általában gyorsan találtunk megoldást a felmerülő problémákra.
– Milyen programokkal várták a résztvevő külföldi hallgatókat?
– Elég intenzív 2 hetet töltöttek nálunk, és mivel rengeteget próbáltak, ezért igyekeztünk nem túlterhelni a diákokat sok programmal. A Színházi Olimpia több előadására is elvittük őket a Nemzeti Színház jóvoltából, az első Eiffel Műhelyházas bemutatók után pedig táncházat szerveztünk nekik, amit láthatóan nagyon élveztek, illetve egy fakultatív dunai hajózásra is meghívtuk őket. A június 12-i bemutató után, a közös próbák alatt, nagyon összekovácsolódott a csapat és már teljesen önszervező alapon csináltak maguknak programokat. Például volt, hogy próba után kimentek a Margitszigetre és táncestet tartottak.
– Hogy értékeli a lezajlott projektet?
– Igaz, hogy majdnem egy évig szerveztük, de akkor vált igazán valóságossá, amikor június 8-án elkezdtek megérkezni a külföldi csapatok. Annyira izgatottak és lelkesek voltak már a reptéren is, öröm volt nézni. Nagyon keményen dolgoztak a diákok, és tényleg komolyan vették a feladatot. Csodálatos élmény volt látni, hogy a különböző színek, hogyan forrnak össze egy darabbá, ami a diákok szorgalma mellett elsősorban Vidnyánszky Attila érdeme. Szervezési oldalról számomra óriási élmény volt ez a projekt, nagyon sok hasznos szakmai kapcsolatot alakítottunk ki ebben a két hétben, a kísérő tanárokkal már ittlétük alatt elkezdtünk a jövőbeni együttműködési lehetőségekről beszélni. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, a hallgatók utolsó nap egy képeslappal is kedveskedtek, amelyre nagyon megható, névre szóló üzeneteket írtak, megköszönve a munkánkat. Talán ami a legfontosabb üzenete volt számomra ennek a projektnek, hogy függetlenül attól, hogy honnan jövünk, milyen kultúrából és milyen nyelvet beszélünk, a színház szeretete ezeken a különbözőségeken felül tud kerekedni.
– Nemzetközi igazgatóként hogy látja, milyen hosszú távú hatása lehet annak, hogy a magyar hallgatók egy ilyen nagyszabású nemzetközi projekt részei lehettek?
– Az, hogy ennyire fiatalon, a szakmai életútjuk hajnalán egy ilyen nagyszabású nemzetközi projektben vettek részt vitathatatlanul óriási lehetőség volt számukra. Testközelből, ennyire rövid idő alatt ennyi különböző színházi kultúrát, színházi embert megismerni egy magyar drámán keresztül szintén olyan élmény, amelyet szerintem egy életen át visznek magukkal. Véleményem szerint a Madách projekt arra is ösztönzőleg hatott, hogy merjenek kimenni más színművészeti egyetemekre egy-egy szemesztert tanulni, tapasztalatot gyűjteni, hiszen a külföldi tanulmányok, szakmai gyakorlat óriási lehetőségeket rejt magában. Kicsit több, mint 1 hónap telt el a premier óta, és a hallgatók azóta is tartják a kapcsolatot, többen meglátogatták egymást külföldön azóta, és biztos vagyok benne, hogy az itt kialakult barátságok nagyon sokáig el fogják őket kísérni. Mi azon dolgozunk, hogy ezek a rendkívül értékes kapcsolatok tovább virágozzanak, és ha ilyen nagyszabású projektben nem is, de kisebb együttműködések keretében biztos, hogy még sok résztvevő egyetemmel lesz közös munkánk a közeljövőben.
