Június 23-án a Hajógyári-szigeten mutatták be Madách Imre fő művét, Az ember tragédiáját a 10. Színházi Olimpia keretében. A darab 2. 3. és 15. színében szerepelt Szalay Ágnes, a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves színészhallgatója is, aki az alábbi írásban foglalta össze tapasztalatait.
A 10. Színházi Olimpia meghatározó esemény volt az életemben. Amellett, hogy az április 15-i megnyitón felléphettem az osztályommal, részt vettünk a Madách Projektben is. Egy ilyen nagy volumenű projekt részesének lenni olyan intenzív élmény, hogy a június 23-i bemutató után nehéz volt visszacsöppenni a mindennapokba.
A felkészülést hónapokkal ezelőtt kezdtük: a második és harmadik színen Vidnyánszky Attilával, a tizenötödik színen pedig Fejes Szabolccsal, a tanár úr másodéves rendező hallgatójával dolgoztunk. Az előadás előtti két hétben mindennap reggeltől estig próbáltunk, esténként pedig a többi részvevővel, a másik tíz ország színészhallgatóival töltöttük az időt. Ennek az intenzív időszaknak a hatásától nehezen tudok szabadulni, de nem is bánom.
Nagy élményt jelentett számomra az is, hogy életemben először Vidnyánszky Attilával dolgozhattam. Érdekes volt a színek színpadra állításának folyamata. Sokat beszélgettünk a vonatkozó szöveg fontosabb mondatairól: a tanár úr kíváncsi volt arra, hogy egy bizonyos szövegrészletről mit gondolunk, hogyan valósítanánk meg azt a színpadon. A gondolatainkat és ötleteinket később beépítette a rendezésébe, így az adott jelenetet még inkább magunkénak érzhettük.
Az intenzív, két hetes próbafolyamat alatt nagyon sokat tanultam, többek között arról, hogy lehet együtt dolgozni több mint száz másik emberrel. Emellett tapasztalatot szerezhettem abban is, hogy a nyelvi akadályokat áthidalva figyeljünk oda másokra és segítsük őket.
Van még egy fontos dolog, amit a Madách Projektnek köszönhetek, mégpedig az, hogy rengeteg barátságot tudtunk kötni ezen időszak alatt. Kapcsolatban maradtunk a többi résztvevővel, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy szeretnénk még a jövőben is együtt dolgozni hasonló – vagy akár kisebb – volumenű projekteken.
Egy ilyen élményekben gazdag időszak után – ahogy már említettem – nehéz visszazökkenni a hétköznapokba, hiszen az itt szerzett élmények valamennyiünkre hatással vannak még most is. Az előadásról eddig csak fotókat láttam, de alig várom, hogy szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján megnézhessem a teljes előadást is, és újra átélhessem a júniusban történeteket.
