A MITEM meghívására a Comédie Française társulata Ivo van Hove rendezésében hozta el két Nemzeti Színházba, Budapestre és Miskolcra Molière Tartuffe-jét. Orgon szerepét Denis Podalydès játszotta, akit a rendezővel közös munkáról, a színházi felelősségről és hagyományokról is kérdeztünk.
– Gyanítom, a Tartuffe-fel először még az iskolában találkozott, akár kötelező olvasmányként, akár színházi előadásként. Milyen emlékei vannak erről, különösen Orgon karaktere kapcsán?
– 15-16 éves lehettem, és Tartuffe-öt játszottam egy iskolai előadásban. Nem emlékszem, mit gondoltam Orgonról, csak a saját szerepem érdekelt, a rosszfiú, a képmutató, ami nagyon izgalmasnak tűnt.
– Ugorjunk az időben. Mit gondolt Orgonról már színészként, de még azt megelőzően, hogy a bőrébe bújt?
– Orgon egy igazi molière-i típus: egy olyan figura, aki a hangulatainak, a szenvedélyeinek a rabszolgája, és képtelen úgy megoldani egy konfliktust, hogy ne veszítse el önuralmát, vagy ne kövesse el a legnagyobb hibákat. A maga középszerűségével és naivitásával válik nevetségessé, ez adja a karakter humorosságát. Ő az, aki Molière dramaturgiai eszköztárában a komédiát működteti. Ha pontosabban akarjuk jellemezni, azt mondhatjuk, hogy egy gyenge ember, aki felett az anyja uralkodik, nem szereti sem a felesége, sem a gyereke, kevésbé intelligens, mint a sógora, és lenyűgözi minden, amit Tartuffe hoz neki. Tőle kapja meg a lélek békéjét és mélységét, a szenvedélyek legyőzését, a földi, szenvedést okozó dolgoktól való elszakadást, az erőt, hogy megszabaduljon a családjától, akiket már nem tud eltartani. Tartuffe kiszabadítja ezekből a kötelékekből Orgont, és úgy tűnik, mintha felemelné.
– A szerepálma volt Orgon?
– Általában minden Molière-szerepre vágynak a színészek. Tudtam, hogy inkább Orgon, mint Tartuffe felé tartok, és örültem, amikor Ivo van Hove felkért rá.
– Feltételezem, hogy Franciaországban a Tartuffe nemzeti dráma, szövege szent, komoly előadási hagyomány köti, a színházak repertoárján szerepelnie kell, mindenki ismeri vagy ismerni véli, és mindenkinek van véleménye egy-egy feldolgozásáról, ha látta, ha nem. Hogyan próbálták megszabadítani a darabot a sztereotípiáktól?
– A Comédie Française-ben gyakran szembesülünk azzal a helyzettel, hogy olyan darabot és szerepet játszunk, amelyről mindenkinek van a véleménye. Tavaly ez történt a Hamletnél, A mizantrópnál és a Lear királynál is, de már hozzászoktam. Általában a munka magával sodor, és hamar megszabadulok ettől a nyomástól. Természetesen nem feledkezem el a korábbi nagy, emblematikus alakításokról, épp ellenkezőleg: a szerep értelmezés-történetét, annak alakulását tanulmányozom, mert a felkészülésben ezt elengedhetetlennek tartom, és mert rajongok a színháztörténet iránt. Ettől részesévé válok a nagy történetnek.
– Milyen erősségeket és gyengeségeket lát Orgon karakterében, és mi a legnagyobb lecke, amit a Tartuffe-höz fűződő kapcsolatból tanul?
– Egy elvarázsolt, boldog embert fedezhetünk fel, aki teljes egészében Tartuffe bűvkörében él, ő élete egyetlen értelme. Teljesen a befolyása alá kerül, és elidegenedik a környezetétől. Fontos volt, hogy megmutassuk a tanítványi lét örömét is, azt az ártatlanságot, amit Tartuffe megmérgez. Orgon mélységesen csalódott sógorában, Cléante-ban, aki szerint Tartuffe csak egy sarlatán. Ez még erősebbé teszi Orgon elköteleződését Tartuffe iránt, és növeli a keserűséget, amit Cléante és az értelmiségiek kapcsán érez. Róluk azt gondolja, megvetik őt. Teljesen vakká válik, erőszakossá, szinte őrültté lesz, végül pedig megalázzák. Hogy mit tanul? Azt, hogy buta, hiszékeny volt, ezzel együtt viszont megszabadítja magát mások befolyástól, az anyjáétól, akit Ivo van Hove értelmezésében Orgon meg is öl.
– Milyen volt a munka Ivo van Hovéval?
– Hatalmas boldogságot jelentett. De nem szabad elfeledkezni Jan Versweyveld nagyon precíz és nagyon inspiráló szcenográfiájáról, ami szinte megkonstruálja a szerepeinket is. Egy olyan nézőpontot ad, amely tele van merészséggel és pontossággal. Ha elfogadjuk és betartjuk a rendszer szabályait, teljesen szabaddá válunk a karakterformálásban. Ez a harmadik előadás, amit Ivóval készítettünk, és szeretnék még vele dolgozni. Az ő csapatával létrehozni valamit a tiszta örömöt jelenti számomra, és tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja.
– A Comédie Française a francia kultúra egyik zászlóshajója, egyik legfontosabb és leginkább tradicionális intézménye, ami a szervezeti felépítésében is követi a hagyományokat. Mit takar az, hogy 2000. január 1-jén ön lett a társulat 505. sociétaire-e, azaz tagja?
– Tagnak lenni azt jelenti, hogy részévé válunk egy csoportnak, egy társaságnak, a társadalmat kicsiben leképező társulatnak, amelyben még sokáig maradunk, és tudjuk, hogy meg kell védenünk a művészeti ágat, a repertoárunkat, ennek az intézménynek, ennek a társulatnak az értékeit. Azaz tagnak lenni azt jelenti, a művészi létét helyezzük a középpontba, akár bizonyos áldozatok vállalása (filmszerepekre, vagy akár honoráriumokra való nemet mondás), akár bizonyos szabadság elvesztése árán, hiszen az ember nem választja meg a szerepeit vagy a rendezőit.
Elkötelezzük magunkat a társulat népszerűsítése iránt, és a bizottság évente választott tagjaiként véleményezzük, értékeljük a többieket, megszavazhatjuk az új tag felvételét, illetve az elbocsátását, ha valaki nem teljesít megfelelően. Ez teljes művészi és emberi elkötelezettséget kíván, rengeteg időt, energiát és elhivatottságot követel, de ezt a világ drámairodalmának szolgálatában tesszük, egy csodálatos, folyamatosan megújuló társulat tagjaként, egy olyan színházban, amelyben rendelkezésre állnak a munkánkhoz szükséges eszközök és erőforrások, és van egy jelentős, igényes, sokszínű közönségünk is. Mindig szerencsésnek tartottam magam, és bízom benne, hogy ez így is marad.
– Van olyan magyar irodalmi vagy zenemű, film, ami különösen nagy hatással volt önre?
– Nemrég fedeztem fel Krasznahorkai Lászlót, akitől Az ellenállás melankóliája című regényt olvastam. Úgy éreztem, egy hegy előtt állok. A hegyet egy jelentős író reprezentálta, aki folyamatosan alakítja és átalakítja a tájat. Ez a regény a mának szól: a félelmekkel teli világot intelligenciával, méltósággal, higgadtsággal és humoral tölti meg. Nagyon szeretem Tarr Bélát is, aki két Krasznahorkai-regényt is meg filmesített.
– A 10. MITEM meghívására Budapesten és Miskolcon is felléptek. Sikerült megismerni a két várost? Milyen volt a két előadás?
Felmentem Budán az egyik hegy tetejére, és felülről csodáltam a várost. Megragadott a Duna kanyargó szépsége. Jártam az utcákat, néztem az épületeket, a templomokat. Elmentem a Szépművészeti Múzeumba, ahol a Renoir-kiállításon olyan festményeket is felfedeztem, amelyeket még soha nem láttam, de megcsodálhattam Jeanne Samary portréját is, amelynek eredeti helye a Comédie Française bizottsági termében van.
– A 10. Színházi Olimpia jelképe a bárka. Mit vinne magával a 22. századba, mit mentene meg a 21. század színházából? Mit gondola a színház jövőjéről és céljáról?
– Shakespeare, Molière, Goldoni, Csehov műveit, Krasznahorkai regényét, mert még nem fejeztem be, és azt, amit egy barátom adott, szintén Krasznahorkaitól: Háború és háború, aminek a címe mindent elárul a máról. Hogy mi a színház célja? A globális felmelegedés és a nacionalista fenyegetés ellen nem sokat tehet, de a szabad, ellentmondásos és gyenge emberiség kis lángját, a szellem gazdagságát mégis fenntartja azáltal, hogy összehozza az embereket, hagyja őket hallgatni, a közöst, a békét és a testvériséget ünnepelni. Még a Tartuffe, Ivo Van Hove-féle fekete változata is erre hív minket!
