Jon Fosse - fotó: Eöri Szabó Zsolt
Jon Fosse - fotó: Eöri Szabó Zsolt

Jon Fosse: „A kultúra és a művészet egymással szembenálló dolgok”

A világ legtöbbet játszott kortárs drámaírója, Jon Fosse, aki 2023-ban kapta meg az irodalmi Nobel-díjat még 2014-ben járt Budapesten a MITEM vendégeként. A norvég alkotóval akkor magyar fordítója, Domsa Zsófia készített interjút.

– Mit jelent önnek az írás?

– Olyan magány ez, amely csökkenti a magányt. Ez is az élet egyik ellentmondása, de így van. Nagyon magamnak való gyerek voltam, tizenkét éves koromban kezdtem írni, elbeszéléseket és rövid verseket költöttem. Nagyon szerettem írni. Olyan volt, mintha találtam volna magamnak egy helyet, ahol nyugtom lehet. Mintha lett volna egy saját kis házam, hüttém, ahogy Norvégiában hívjuk a nyaralókat. Az írás még most is ezt jelenti nekem, egy saját kis házat, menedéket. Már 55 éves vagyok, de az írás alapélménye most is olyan, mint akkor volt.

– Mindig művészként gondolt önmagára?

– Gimnáziumban nemcsak írtam, hanem gitároztam, hegedülni is elkezdtem, és festettem, rajzoltam. Közben valahogy megéreztem, hogy én művésztípus vagyok, egy outsider, aki nem egészen illik bele a világba. Zenészként elég suta voltam, a képzőművészethez talán kicsit több, de az íráshoz egyértelműen volt tehetségem. Kiskoromtól megvolt az érzékem az utánzáshoz, hogy úgy tudjak írni, mint Hamsun vagy Vesaas, hogy le tudjam másolni a különböző írói stílusokat. A művészetben a másoláshoz, a mimézishez való készség fontos. Le kell tudnod rajzolni egy kezet, egy arcot, el kell tudnod hallás után játszani egy dallamot. Ehhez az embernek veleszületett adottságra van szüksége, és ez az irodalommal kapcsolatban volt meg bennem.

– Most már inkább önt utánozzák.

– Igen, és nagyon idegesít. Legjobban az bosszant, ha az utánzatban nincs semmi egyedi.

– Drámaírói pályája legelejétől fogva gyakran Ibsenhez hasonlították.

– Ez igazságtalan velem és Ibsennel szemben is. Mintha egy kortárs szerzőt Shakespeare-hez hasonlítanánk! Shakespeare után és Csehov mellett Ibsen az egyik legtöbbet játszott szerző a világon. Tiszteletlenség engem Ibsenhez hasonlítani.

– Norvégiában sokat vitatkoznak arról, hogy minden drámaírót előbb vagy utóbb Ibsenhez mérnek.

– Ez szinte elkerülhetetlen. Az emberek általában a skandináv drámairodalomból csak Ibsent ismerik, talán még Strindberget. Az első norvég bemutatóim után nem sokkal, ahogy külföldön is elkezdték játszani a darabjaimat, már meg is indult ez az Ibsennel való összehasonlítgatás. Azok közül, akik a darabjaimat fordították, sokan korábban Ibsent is fordították. Tehát az ő drámaírói ismertsége sokat segített nekem nemzetközi viszonylatban.

– Miért kezdett annak idején színdarabokat írni?

– A pénz miatt. Egyébként nem érdekelt a színház. Se kedvem, se ambícióm nem volt színdarabokat írni. Elvoltam a prózámmal és a verseimmel, de szerettem volna az írásból megélni. Így amikor egyszer felkértek, hogy írjak egy darabot, azaz a darab elejét és egy szinopszist a folytatásáról, és mindezért elég szép fizetséget kínáltak, elvállaltam. Ám írás közben hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a színdarabírás igen hasonló a prózáim jellegéhez: párbeszédek, egy térben létező emberek. Mindez ideális volt ahhoz, hogy kipróbáljam azt, amivel a prózáimban is kísérleteztem. És ha már egyszer nekiálltam, egy lendülettel hamar meg is írtam az egész darabot. Ez volt a Valaki jön majd 1992-ben, nem vagyok benne teljesen biztos, de ez talán a legtöbbet játszott darabom. Tudtam, hogy viszonylag jó lett a szöveg, de hogy elő lehet-e majd adni, abban közel sem voltam ilyen biztos.

– Azt nyilatkozta, hogy nem ír több színdarabot.

– Mindig is úgy tekintettem a drámaírást, mint egy korszakot, amit egyfajta termékeny lendület jellemez. Igyekeztem ebből a lendületből írni, évente két-három darabot. Egyre csak írtam és írtam – mindet összevetve harminchárom darabot. Szép szám. Tudtam, hogy egyszer az egész majd véget ér, hogy eltelik néhány év, és visszatérek oda, ahonnan indultam, a prózához, a saját világomhoz. Mostantól főleg prózát fogok írni, elsősorban olyat, amit lassú prózának is hívhatunk.

– Teljesen szakít a színházzal?

– Nem, egyáltalán. Fordítani és elsősorban átdolgozásokat készíteni mindig is nagyon szerettem, és ha felkérnek ilyen feladatokra, ezután is szívesen foglalkozom ilyesmivel. Most is négy ilyen színdarab-átdolgozásom vár bemutatásra. Racine Bérénice-átirata egy stockholmi színház felkérésére készült, az oslói Det Norske Teater számára írtam egy Oreszteia-átdolgozást. A Verses Eddából is készítettem egy színdarabot, és egy Woyzeck-fordítás a negyedik.  A színházzal, színdarabbal való foglalkozást tehát nem adom fel. Nagyon szeretem ezt a fajta munkát, elsősorban a műfordítást. Mondhatjuk úgy is, hogy a színházi mesterséget nem adom fel, illetve nem mondok rá nemet, de ezen kívül az írásaim sorából már kimarad a színház.

– Művei látszólagos egyszerűségük ellenére sokat követelnek a befogadótól. Gondol erre írás közben?

– Azt hiszem, hogy akik komolyan írnak, nem igazán gondolnak arra, hogy valaki majd olvassa vagy megnézi, amit írnak. Én mindenesetre nem foglalkozom ezzel. Mert ha elkezd az ember erre figyelni, akkor kalkulálni is elkezd, és az már hazugság. A költészetre, az irodalomra is találó ugyan, hogy „mese, hazugság az egész”, ahogyan a Peer Gyntben elhangzik, de közben nagyon is igaz, ha a mű tényleg őszinte.

– Hogy látja, milyen súlya van ma a kultúrának, a művészetnek az életünkben?​

– Úgy gondolom, hogy a kultúra és a művészet egymással szembenálló dolgok. A kultúrára azért van szükség, hogy túléljük együtt, egymás társaságában az életet, hogy együtt tudjunk élni másokkal. A művészet gyakran a kultúra ellenkezője, mivel szakít a kultúra szabályaival. Így teremt egyfajta helyet a másfajta lét számára. Gondolati, szellemi teret nyit. Mondhatjuk úgy is, hogy a művészet tölti meg lélekkel a társadalmat, a kultúrát. A lélek nélküli társadalom tiszta brutalitás, maga a barbárság.

Egyetértek János Pállal, aki azt mondta, hogy a művészetnek nincs szüksége az egyházra, hanem az egyháznak van szüksége művészetre. Ő is azt vallotta, hogy a művészet tölti meg lélekkel az emberi társadalmat. Azért van tehát szükség művészetre, hogy az igazi vallásosság is jelen lehessen, nemcsak a rutinszerű vallás vagy a konformizmus.

– Fontos önnek a vallás? Hogy látja, milyen súlya van ma a kultúrának, a művészetnek az életünkben?

– Az elmúlt években egyre fontosabbá vált, hogy a létnek a lelki oldalával kapcsolatba kerülhessek. A norvég államegyház a protestáns egyház. Úgy döntöttem azonban, hogy nem ennek kívánok a tagja lenni. Leginkább az ortodox kereszténység állna közel hozzám, ez azonban alig van jelen Norvégiában, ezért a katolikus egyházat választottam. Korábban lenyűgözött a Norvégia nyugati partvidékén élő kvéker közösségek élete. A gyülekezet nem hangosan imádkozik, hanem ki-ki magában. A csendes együttlét alatt, amely maga az istentisztelet, az emberek a lélekben ébredő fényre figyelnek, egyfajta belső világosságot keresnek. Számomra a művészet is effajta fénykeresés.

– Lehet-e művészetet széles körben művelni? Vajon mindenkihez eljuttatható és eljuttatandó a művészet?

– Az a véleményem, hogy ha az a cél, hogy minden üzenet mindenkihez eljusson, akkor végül semmi sem jut belőle el ahhoz, akinek szánják. Furcsa lenne fiatal focidrukkereket színházba kényszeríteni, ahogy az is tévedés volna, ha idős hölgyeket focimeccsre küldenénk. Nincs azzal semmi baj, hogy Norvégiában, csakúgy, mint bármely más országban, a színházi közönség legnagyobb részét idősödő nők teszik ki. Nekik is joguk van megkapni, ami őket érdekli, és őket feltehetőleg nem a focimeccs érdekli.

– Elsősorban ez a réteg olvas szépirodalmat, jár színházba…

– …és misére. Ha már nem kell otthon a gyerekekre vigyázniuk, akkor nem maradnak otthon, de nem is focimeccsekre járnak vagy diszkóba.

– A norvég irodalom egyik nagyon fontos vonulata az önéletrajzi, önelemző és önmagát kiadó, dokumentarista írás. A művek fogadtatásánál nagyon fontos, hogy a „szerző nem halott”, sőt nagyon is beleszól abba, ahogy a műveit olvassák.

– Én mindig is féltem attól, hogy a saját tapasztalataimat használjam írás közben. Ha így tettem, nem sikerült jól. Inkább a nulláról indulok, és azt írom le, ami előtte nem létezett. A darabjaimban a helyzetek nem megtörtént események átiratai, hanem írás közben keletkeztek. Nem az én tapasztalataim. Ebben van az én szemérmességem és méltóságom egyaránt. Így éreztem egész írói pályám során, hogy egy szerzőnek nem szabad másokra tukmálni a magánéletét. Persze elkerülhetetlen, ha a műveimben szerepel egy apa vagy egy anya, akkor az emberek azt hiszik, hogy az én szüleimről van szó. Ezt én ugyan tagadom, de igazából nem lehet mit tenni ellene.

– Derűlátónak vagy borúlátónak tartja magát?

– Egyik sem vagyok igazán, de van bennem egyfajta fatalizmus. Úgy lesz, ahogy lesz. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy a dolgok eleve el vannak rendelve, csak azt, hogy inkább tekintem magam fatalistának, mint pusztán optimistának vagy pesszimistának.

Jon Fosse

A norvégiai Haugesundban született 1959-ben, Ausztriában és Oslóban él. Az 1980-as évek modernizmusának kiemelkedő alakja Norvégiában. Számára az írás folyamata elsődleges a szöveg által közvetített történethez, üzenethez képest. Minden műfajban alkot: regények, költemények, drámák és gyerekkönyvek szerzője, számos esszékötete bizonyítja irodalomelméleti tudását és teoretikus beállítottságát. Az 1990-as években írt műveiben megjelenik egy sajátos vallási dimenzió. Nemzetközi elismertségre drámái révén tett szert, melyekre ugyanaz a nyelvi sűrítettség és költői egyszerűség jellemző, mint prózájára. Magyarul a Reggel és este, az Álmatlanság és a Melankólia című regényei, valamint az első drámájának címét viselő, Valaki majd jön című drámakötete olvasható. Számos színpadi műve és átdolgozása volt már látható Magyarországon.

További cikkek
Pajtaszinhazi_eoriszabo-1010275
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Nemzeti Színház ebben az évben is szélesre tárja kapuit az ország felnőtt színjátszó csoportjai előtt, bemutatkozási lehetőséget adva a legjobbaknak január 27-én és 28-án.
net_Sopron_SZFE_NSZ_szerzodes_eorifoto-4763
A Nemzeti Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem a mai naptól erősítik stratégiai partnerségüket, kibővítve azt a Soproni Egyetem számára is.
HTe_Tragédia_foto-KataiJoco_DSC00075
Folytatódik olimpiazáró videósorozatunk, amelynek harmadik részében a táncszínházi műfaj képviselőit mutatjuk be röviden. Nézzék meg összefoglalónkat a táncművészetek olimpiai seregszemléjéről!