A 10. évfordulóját ünnepelte 2023. június 21. és 25. között a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó, amelyet idén harmadik alkalommal rendeztek meg Nagymaroson. Szimbolikusnak tekinthető, hogy a helyszín szemben van a Visegrádi várral, hiszen a szervezők a V4-országok közötti kulturális kapcsolatok erősítését tűzték zászlajukra. Az összművészeti fesztiválnak a kezdetektől része a nemzetközi színházi találkozó, amely ebben az évben a 10. Színházi Olimpia részeként valósult meg. A jubileum összegzése kapcsán Kis Domonkos Márk igazgatóval a kezdetekről, az elmúlt tíz évről, a Olimpia jelentőségéről és a kultúrdiplomáciáról beszélgettünk.
– A VéNégy 2013-as indulásakor a Váci Dunakanyar Színház igazgatója voltál. Hogy emlékszel vissza a fesztivál megalapítására? Miért éppen a visegrádi négyek kerültek fókuszba?
– Amikor elkezdtük szervezni az első VéNégyet 2012-ben, még nem létezett a váci színház, az előkészítő munkálatai folytak. Azt akkor is tudtam, hogy színházi fesztivált is szeretnék rendezni, de sokáig kerestem, hogy mi az a jól körülhatárolható egység, amely megfoghatóvá, egyedivé teszi. Mindig is azt vallottam, hogy bármit is csinálsz, abban te legyél az első. Márpedig ilyen fesztivál előttünk nem volt! Azonban a legelején még nem gondolkodtam nemzetközi léptékben. Az ötlet megvolt, befészkelte magát a fejembe, érlelődött. Aztán egyik éjszaka nem tudtam aludni, és bekapcsoltam a tévét. A műsor vendégei az akkori kulturális államtitkár, L. Simon László és Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója voltak, akire akkor még mint mesterre néztem fel, azóta a főnököm, sőt a barátomnak is mondhatom. Arról beszélgettek, hogy Magyarországon nincs nemzetközi színházi fesztivál, amire a riporter visszakérdezett, hogy lenne-e rá pénz. L. Simon, aki ma a Nemzeti Múzeum főigazgatója, azt válaszolta, hogy ha van kenyér a polcon, akkor arra lesz pénz. Nyilvánvalóan Attila MITEM-tervei kapcsán körvonalazódott a felvetés, de én magamra vettem, és beleálltam. Elkezdtem nemzetközi terepen kutakodni, és az egység volt a hívószavam. Így találtam rá történelmi tanulmányaimban a V4-szövetségre, amely hosszú évszázadokkal ezelőtt jól működött, aztán a rendszerváltáskor kapott új lendületet, majd az elmúlt évtizedben egyre fontosabb politikai együttműködéssé vált. Színházra azonban előttünk nem terjesztette ki senki. Jó pillanatban jött tehát a gondolat, kerestem hozzá pályázati lehetőséget, és pár éjszaka alatt megírtam a koncepciót, amely egyébként most a 10. jubileumi fesztiválnál teljesedett ki igazán.
– Milyen elképzelésed volt akkor, és miként kezdtél neki a megvalósításnak?
– Hatalmasat álmodtam, összművészeti elképzelésekkel. Olyan fesztivált láttam magam előtt, ahol minden művészeti ág megjelenik, színház, tánc, képzőművészet, zene. Workshopokat és performanszokat terveztem, amelyek V4-es alkotók kollaborációjában születnek meg a helyszínen, ami nemzetközi előadó-művészeti workshopként azóta is minden évben megvalósul. Mindenekelőtt a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalában levédettem a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó koncepcióját, később a nevét és logóját is, majd elkezdtem partnereket keresni. Bekopogtattam a Lengyel Intézetbe, ahol előadtam a tervemet. Meghívtak egy másnapi találkozóra Zbigniew Rybkával, a radomi Jan Kochanowski Színház igazgatójával, akinek a kezében már ott volt a szándéknyilatkozat, hogy részt vesznek a fesztiválon. Ebből aztán egy hosszú együttműködés lett, ami a szakmai életemre is kihatással volt. Meghívtak Radomba zsűrizni a Nemzetközi Gombrowicz Fesztiválra, ahol megismertem Jaroszlav Fedorisint, akivel egy hihetetlen barátság alakult ki közöttünk. Nemcsak a VéNégyre hozta el rendszeresen az előadásait, de rendezőként többször meghívtam a Váci Dunakanyar Színházba is. Az elsőként rendezett Yvonne, burgundi hercegnő című előadása a legsikeresebb produkciónk volt, nemzetközi fesztiválokon szerepelt, díjakat nyertünk. Sajnos pár évvel ezelőtt Jaroszlav elhunyt, a felesége, Alla Fedorisina viszi tovább az örökségét. Külön öröm számomra, hogy idén, amikor a Színházi Olimpiának köszönhetően még komolyabb előadásokat tudtunk meghívni, a Lembergi Voszkreszennij Akadémia Színház elhozta Nagymarosra Fedorosin egyik utolsó rendezését, amellyel rá is emlékeztünk. A Sevcsenko Testamentum megrendítően szép előadás volt. Visszatérve a kezdetekhez, az első cseh partnert Český Těšínből szintén Rybka ajánlotta, a szlovák partnereket pedig az alapítás óta Havasi Péter kollégám közvetíti nekünk, aki azóta a Déryné Társulat tagja.
– Hogyan vált a VéNégy regionális színházi találkozóból tíz év alatt az ország egyik legjelentősebb nyári kulturális, zenei fesztiváljává?
– Ha visszatekintek, elég „mélyről” indultunk. Az első évben Vácon semmink nem volt, nagyon pénzünk sem. Egy háromnapos színházi workshopot szerveztünk, s emlékszem, sehol nem volt szállás a környéken, ezért egy kollégiumban laktunk puritán körülmények között. Mi is ott voltunk a külföldi társulatok művészeivel, akik gyorsan adaptálódtak a helyzethez. Úgy hidaltuk át a nehézségeket, hogy esténként tüzet raktunk, körülültük és közösséggé váltunk. Megvolt ennek a maga romatikája, miközben évről évre fejlődtünk. Az előadások eleinte a váci színházban mentek, a koncertek a Vörösház udvarán. Ezt hamar kinőttük, már a második évben nagyobb volt az érdeklődés, mint ahány belépőt ki tudtunk adni. Már akkor úgy kínáltuk a jegyeket, hogy aki megnézte a színházi programot, bemehetett a koncertekre is. Ehhez a misszióhoz a mai napig ragaszkodunk. Sokan nem értik ezt a „marketingfogást”, pedig rengeteg új nézőt hozott be a színházba, akik nemcsak Vácon jártak vissza hozzánk, hanem színházba járó emberek lettek. A következő időszakban több helyszínt is kipróbáltunk a városban, míg végül a Duna és egy domb közötti szabad területre költöztünk, amelynek a hangulatát a folyó közelsége teremtette meg. Az újabb korszakváltás 2020-ban következett be, amikor eljöttünk Vácról. Ekkor volt a pandiémia, kimaradt egy év, mi pedig nagyobb helyszínt kerestünk. Ragaszkodtunk a Dunához, és amikor rátaláltunk a Nagymaros határában lévő gyönyörű természeti övezetre, nem sokat gondolkodtunk, hogy milyen infrastrukturális kihívások elé nézünk. A fesztiválra mindent a nulláról kell kiépíteni, a csatornázástól az áram- és ivóvízellátáson át a térerőig, ami azon túl, hogy rengeteg pénzbe kerül, sok nehézségbe is ütközik. A végén úgy kell visszaadnunk a területet, mintha nem is jártunk volna ott. De ezeket a küzdelmeket a látogatók nem érzékelik, elvarázsolja őket a homokos folyópart, a környezet, a hegyek, a Visegrádi Fellegvár és az egyre gazdagabb programkínálatunk. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy miközben a térség legrangosabb nyári fesztiválja lettünk, sikerült megőrizni az emberléptékűséget és a családias, természetközeli jelleget.
– Azt mondtad, idénre teljesedett ki az eredeti koncepció. Milyen értelemben?
– 2023-ban minden rekordot megdöntöttünk. Több mint 13 ezer ember kapcsolódott ki velünk a négy nap alatt, ami óriási szám, sokkal többen ezen a területen nem is férnénk el. A színházi előadások minden nap telt ház előtt mentek, alkalmanként több mint 650 néző követte a produkciókat. Nyári fesztiválon, szabadtéri körülmények között nagy kihívás a megfelelő feltételek megteremtése, idén azonban sikerült még magasabbra tennünk a lécet. Új, kényelmesebb nézőtéri lelátót építettünk, javítottunk a technikai felszereltségen, a színházi sátor backstage-részében is jobb körülményet biztosítottunk, ami mind hozzájárult ahhoz, hogy valóban meg tudjon történni egy-egy előadás. Nekünk, szervezőknek ilyenkor minden visszajelzés számít, a nagy hőség ellenére a közönség végig figyelte és több esetben álló tapssal jutalmazta a színészek teljesítményét. Pedig nem kíméltük őket, nem könnyed szórakoztató programot válogattunk, hiszen az is missziónk, hogy minél több műfajt és komolyabb témákat is bemutassunk. Azt vallom, ha egy előadás minőségi és jó, akkor a nyelvi korlátok és a fesztiválkörülmények ellenére is „átjön”. És ebben az évben az Olimpiának köszönhetően igazán nívós társulatokat tudtunk meghívni, sőt az utcaszínházat is „nagyszínpadi” verzióban rendezhettük meg. A színházi sátor mellett jelöltünk ki neki egy 20 x 25 méteres helyszínt, ahol esténként lengyel, cseh, szlovák és ukrán utcaszínházi társulatok léptek fel. Volt krakkói történelmi időutazás, amelyhez egy hazai magángyűjtő elhozta az 1931-es eredeti oldtimer Mercedes-Benz kabrióját, akrobatikus kortárs cirkusz-színház egy szlovák betyár életéről, valamint a már említett drámai ukrán történelmi tabló. A csehek látványos előadását sajnos elmosta a vihar, így a többtonnás fémoroszlán attrakciót nem tudtuk beüzemelni, de nagy tetszést arattak a koncertsátorig „felúszó” világító halaik. Idén is volt VR színház Lengyelországból, a varsói Koncept Kultura immár visszatérő vendégünk. És idén végre megvalósult a nagy álmom: a művészeti egyetemek bevonzása. Afféle évadzáró buliként született meg öt egyetem, az SZFE, a Képző, a Zeneművészeti, a MOME és a Táncművészeti összefogásaként az 5mű fesztivál. A Színház- és Filmművészeti Egyetem finanszírozásában mi biztosítottuk a helyszínt, a hallgatók hozták a programot, díszítettek és installáltak. Velük együtt valóban összművészeti fesztivállá váltunk, és jövőre is ezen az úton haladunk tovább.
– Kik voltak a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó idei favoritjai?
– Nagy visszatérőink voltak, nem véletlenül. Feledi János nemcsak előadással szerepelt korábban a VéNégyen, de nemzetközi workshopot is tartott. Ezt egyébként most Balázs Zoltán rndező vezette, az ő módszerével 15 fő ismerkedett meg, zömében külföldiek, akik a nyitó napon bemutatót is tartottak a közös munkából. A Feledi Projekt Esszencia c. előadásával nyitottunk, amely egy gyönyörű lírai látomás Bartók zenéjére. Oláh Dezső készített hozzá kortárs jazz-zenei átiratott, a Vibratone Quartet élőben kísérte a táncot, Szűcs Nelli pedig színészi jelenlétével adott balladai mélységet az estének. Másnap az Olomouci Morva Színház balett tagozata mutatta be a Vérnászt, ők harmadszor szerepeltek a fesztiválon, most is a közönség kedvenceként. Visszatért a Song of the Goat Theatre, a lengyel színház nemzetközi zászlóshajója, többszörös Fringe-díjas társulat is. Ők a nyár végén éppen azzal az Andronicus-Synecdoche előadással szerepeltek Edinburgh-ben, amellyel tavaly bemutatkoztak nálunk, Grzegorz Bral rendező workshopot is vezetett a 76. Fringe-en. Nálunk ősbemutatót tartottak, az Antigoné rock opera változatát láthattuk, amely igen „ütős”, zsigeri performansz-színházi élményt kínált. Több olyan nézőnk is volt, aki kimondottan miattuk jött el Nagymarosra az Olimpia záróeseménye előtt, ami nagy szó. Végül a Kassai Nemzeti Színház nagy hatású, több műfajt ötvöző előadása zárta a programot, egy parabola a kommunizmus legsötétebb korszakáról. Milada Horáková, az igazságtalanul kivégzett jogásznő történetét a társulat elképesztő alázattal és koncentrációval jelenítette meg, a mozgás nyelvén egyetemes érzéseket közvetítve a közös közép-kelet európai múltunkról. Nagy siker volt, az együttműködés pedig folytatódik, s hamarosan Déryné Széppataki Róza születésének 230. évfordulója alkalmából a Déryné Társulat zászlóshajójával, Herczeg Ferenc örökérvényű Déryné ifjasszony c. művéből készült előadással vendégszereplünk Kassán.
– Milyen szerepet tölt be és hogyan pozicionálja magát a VéNégy a régió színházi életében?
– Rengeteget tudunk egymástól tanulni, színházi értelemben is, hiszen országonként mások a hatások, a játékstílusok, az irányok. Ha egymást nézzük, a kölcsönhatások által képesek vagyunk együtt fejlődni. Ez az egyik alaptézisünk. A másik a mindenek feletti hidak építése, amelyet az Olimpia megnyitójának kötél-performansza is jól szimbolizált: az értékek átmentésének szándékát a jövő generációi számára. A nyitó napon a Magyar Nemzeti Cirkusz hozzánk is elhozta a performansz „utazó verzióját”, és ott volt az Olimpia jelképének számító görög színházi maszk is, ezzel is erősítve a kultúra általi összetartozásunkat. A művészet valóban képes hidakat építeni kontinensek, országok, népek és emberek között. A VéNégy előadásain és a kísérő beszélgetéseken rendszerint kiderül, hogy egyet gondolunk a világról és az örök emberi értékekről. Azonban a VéNégynek ennél konkrétabb kultúrdiplomáciai szerepe is volt az elmúlt időszakban. Évek óta mi szervezzük pl. a V4 kulturális elnökségátadó gálát, ami komoly elismerést jelent, és feszültebb diplomáciai helyzetekben is sikeresen kezdeményeztünk egyeztetéseket, találkozókat kulturális miniszterek és intézmények megszólításával. A nemzetközi térben betöltött pozíciónkat pedig jól mutatja, hogy meghívást kaptunk a 32. Gazdasági Fórumra (Economic Forum), amely Közép- és Kelet-Európa egyik legfontosabb konferenciája. Az eseményen mintegy hatvan ország vezető politikusai, gazdasági és kulturális szakemberei vettek részt. Az idei konferencia témája az Új értékek a régi kontinensen – Európa a változás küszöbén témát volt, és az eseményen nagy hangsúlyt kapott a visegrádi együttműködés helyzete és szerepe. A Kulturális együttműködés a visegrádi országok között elnevezésű panelbeszélgetésre is meghívást kaptunk mint a térség legnagyobb és legrangosabb tematikus kulturális rendezvénye. A beszélgetésen a kulturális együttműködés fontosságának szerepét emelték ki a résztvevők. Vállalt küldetésünket a következő 10 évben is folytatjuk.
Az interjút Miklós Melánia készítette.
