A MITEM keretében október 12-én látható a Nemzeti Színházban a szlovén Vito Taufer rendezése, aki a belgrádi Jugoszláv Dráma Színház társulatával állította színpadra Szophoklész Oidipusz című drámáját. A rendezővel a darab egyetemességéről, a demokrácia sérülékenységéről, a szerb kultúráról és a szintetikus színházról is beszélgettünk.
– Miért döntött úgy, hogy egy görög drámával dolgozik és az Oidipuszt állítja színpadra?
– Covid-19 járvánnyal, klímaváltozással és háborúkkal terhelt mindennapokat élünk. Nincs állandóság, szinte folyamatos a politikai és gazdasági bizonytalanság. Ez az alaphelyzet, hogy az ember egy olyan világ küszöbén áll, melynek még nem ismeri a játékszabályait, nagyon is hasonlít arra, amit az Oidipuszban látunk a pestisjárvány idején. Az ókori görög világ egyik legnagyobb vívmánya, a demokrácia áll szemben a káosszal. Meg vagyok győződve róla, hogy most, több mint kétezer évvel később, nem csak a kiindulás, de a mechanizmusok és a politikai feszültségek sem változtak. Történelmi tapasztalat, hogy az ókori demokrácia, mely már akkor magában hordozta az imperializmust és a hatalom birtoklásának vágyát elbukott, amit aztán szörnyű és véres zsarnokság követett. Újra és újra felmerül a kérdés, hogy vajon az irracionalitás győzedelmeskedik-e a józan ész felett.
– Ennek megfelelően, mi áll az ön rendezésének középpontjában?
– Arra törekedtem, hogy a darab úgy működjön, ahogy azt több mint két évezreddel ezelőtt megírták. Amikor újraolvastam a drámát Kajetan Gantar kiváló szlovén fordításában, rájöttem, hogy mennyire friss, éles és korszerű, miközben lélektanilag nagyon is meggyőzően képvisel egyfajta időtlen, archetipikus dimenziót. Úgy döntöttem, hogy semmit nem változtatunk a dialógusokon, és a darab szerkezetét is megtartjuk, csak a kórus megszólalásait rövidítjük le, egyúttal egészítjük is ki. A darab egy klasszikus pszichológiai thrillerként áll előttünk, magában foglalva azt az örökérvényű tapasztalatot, hogy a legjobbakban is mindig ott a lehetőség az ördögi tettre.
– Egyetemes jelenséget ábrázol? Merített valamennyire a jugoszláv múltból?
– Az én színházi karrierem a 80-as években, a nagy ívű és kaotikus politikai változások időszakában indult. Tanúi voltunk egy állam szétesésének, álmokat dédelgettünk, szabadságot éreztünk és hittünk az utópiákban. Ez a fajta bizonytalanság, a vágyakozás az újra, a gyors változások és az álmok szertefoszlása nem csak a mai ember számára alapélmény, de azok számára is, akik tanúi voltak annak, hogy Oidipusz demokratikus vezetőből, hogy válik kegyetlen zsarnokká, ha nyomás nehezedik a vállára.
– A darab helyszíne egy kávézó, ami a szerb kultúra egyik központi eleme. Ennek mi a jelentősége?
– A kafana, vagyis kávézó a balkáni népek kultúrájának egyértelmű metaforája, az állandó szorongás, az irracionális szenvedélyek és konfliktusok helyszíne, miközben egy alapvető európai társadalmi hagyomány is, ami egyre inkább eltűnőben van. Amikor harminc év után visszatértem Belgrádba, elvittek a híres Madera étterembe, én pedig ott döntöttem el, hogy az Agora nyitott tereiből ide helyezem át az Oidipusz cselekményét. Szerbiában a kafana még mindig egy szakrális tér, ahol nap mint nap találkozik egymással a társadalom egésze: politikusok, írók, művészek, focisták és persze az alvilág is. Hol máshol találkozhatna és vitatkozhatna Oidipusz a polgárokkal, hol máshol érzékelhető ennél jobban egy közösség, egy társadalom vibráló lüktetése?
– A darabról szóló kritikákat olvasva úgy tűnik, mintha Oidipusz mellett Teiresziasz lenne az egyik legösszetettebb karakter a darabban. Egyetért ezzel?
– A darab összes szereplőjét hihetetlenül összetettnek és valóságosnak tartom. Nem lepődnék meg, ha Szophoklész minden egyes karaktert valós emberekről mintázott volna. Itt van például “Athén első polgára”, Periklész, aki pestisben halt meg nem sokkal azelőtt, hogy Szophoklész megírta volna az Oidipuszt. Őt tartjuk a történelem egyik legnagyobb katonai vezetőjének és államférfijének, de vajon javarészt nem éppen az ő saját politikája okolható a demokrácia bukásáért?
– Hogyan kell ma egy görög drámához nyúlni? A zene kiemelt szerepe például tudatos volt?
– Számomra a közönség a legfontosabb. Soha nem akartam elitista módon közelíteni a színházhoz, mert hiszem, hogy a korlátozások és az elmagányosodás korábban kell leginkább betöltenie a színjátszásnak az a szerepet, amit az ókorban is betölött. Ez nem más mint a katarzis, a párbeszédek és az ellentétes érvek ütköztetésének lehetősége. A zeneiség lényeges elem volt akkor és most is, nem beszélve arról, hogy a helyszín előbb említett áthelyezése mindezt központi elemként hozta magával. A Robert Pešut – Magnifico és Aleksander Pešut – Schatz! által megalkotott zenei anyag a kórus eredeti megszólalásait egészíti majd ki úgy, hogy a szerkezeten és tartalmon itt sem változtattunk. Szeretném bizonyítani, hogy egy klasszikus görög dráma nem valamiféle elvont, sokak számára érthetetlen kísérlet, hanem nagyon is hétköznapi műfaj, amiből mindenkinek van mit tanulnia.
– A szlovén színház egyik megújítójaként, hogyan illeszkedik ez a darab az életművébe?
– Amit keresek, az a szintetikus színház, ami nem válogat és tényleg a közönséget helyezi előtérbe. Ez részemről nem valamiféle populizmus, vagy a kommersz megideologizálása, hanem egyfajta félelem attól, hogy a színház veszélyben van. Egész egyszerűen fel kell mutatni, hogy milyen komoly és elengedhetetlen társadalmi funkció rejlik a színpadi művészetben, mert enélkül tényleg csak valamiféle felesleges és költséges teherré silányul.
Az interjút Ur Máté készítette.
