Szelíd mosoly jelenik meg az arcán akár bohócokról, bolondokról, isteni muzsikáról, akár a várakozás szent öröméről beszél az adventi műsorára (dec. 17.) készülő Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó. A Színházi Olimpia keretében megrendezett Nemzetközi Történetmesélő Fesztivál házigazdáját arról is kérdeztük, megférhet-e hat dudás egy csárdában? Lukácsi György interjúja.
– A Nemzeti Színházban december 17-én mutatja be Isten bolondjának bolondja címmel adventi műsorát. Mielőtt kicsomóznánk az előadás címébe rejtett gubancot, szeretnénk megtudni, Isten bolondjaként találkozott-e rokon lélekkel a Színházi Olimpián?
– Amikor ősszel újra elindult az évad, a nagyteremben összegyűlt a társulat. Mikorra mindenki leült, lassan csönd lett, fentről, valahonnan a reflektorok felől egy hópihe hullt közénk. Le is fényképeztem! Rokon lélek üzent, a naposcsibe-járású, emlékeit ormótlan kofferében cipelő, szívfacsargató bohóc, a Bolondok Nemzetközi Akadémiájának elnöke, Szlava Polunyin. Mondta ő a Snowshow előadás után, mikor hátul találkoztunk vele, hogy ahol ő jár, az ő hópihéit eltakarítani lehetetlen. Milánó, London, New York… minden színházban évek múlva is találnak hópihét a takarítók! Nagyon szíven ütött a nagy bőröndből-múltjából előkerült, fogason megelevenedő anya, (első szerető?) figurája. Az, hogy levelet dugott bohócunk zsebébe, s mikor szólt a vonatfütty, ugrott az idő, a bohócnak mennie kellett – ő ott maradt egyedül, lógva! Aztán ez a bizonyos levél, amit a kofferből előkerült kabát lopott a bohóc zsebébe, ez lett a műsor címadó fundámentuma! Mert hiába tépte össze és szórta szét hősünk, feledni akarva a levél íróját, saját múltját, a levél darabkái mindent beterítő hóhullásként érkeztek vissza! Az égből! Hószakadás – a megtagadott múltból! Aztán, hogy nehogy megússzuk a történetet, azt a levelet szibériai hóvihar formájában a mi arcunkba is belefújta. Szinte fájt. A közönség kacagva siratta magát. A széttépett levél darabocskái s a hóvihar pihéi ugyanolyan méretű lapocskák voltak. Én minden esetre három hópihét eltettem magamnak. Itt van, a hátizsákomban.
– Személyesen is találkozott Szlava Polunyinnal?
– Igen! Ráadásul kedves dramaturgunk és tolmácsunk, Kozma András megmondta neki, hogy én is amolyan bolond földi volnék, hát kérdezhettem tőle néhányat. Nem sietett, teljes arccal és szívesen válaszolt. Még meg is hívott Párizs melletti bolondos birodalmába! Kérdeztem például arról a regösről, a bohóc mesterség orosz előképéről, aki az Andrej Rubljovban, Tarkovszkij filmjében bolondozik. Barátja és mestere volt – azt mondta. Aztán kérdeztem még, hogy ismeri-e azokat az idős mestereket, akik Fellini 1970-es Bohócok című filmjében szerepeltek. Kiderült, hogy az egyik híres bohóc Párizsban szomszédja volt! Már csak egy kérdésem maradt: magát, Fellinit ismerte-e? Erre azt mesélte, hogy épp a Bohócok film megnézése után elküldte neki Rómába egyik előadásának felvételét, mire azt válaszolta neki Fellini: az utolsó nagy öreg bohóc filmezése közben úgy érezte, az igazi bohócművészetnek vége, de Polunyin előadását látva rájött, hogy tévedett. S hogy még tartozik egy második résszel, azt pedig ővele, Szlava Polunyinnal kéne elkészíteni. Kár, hogy ez nem készült el!
– Hasonlóan rokonokra talált a Nemzetközi Történetmesélő Fesztivál mesemondóiban a Színházi Olimpián?
– Igen, bár a mesemondó kollégák, mint én magam is, a bukfencet, a mérlegállást, hanyatteséseket… egyhelyben, ülve, zsebre vágott kézzel szoktuk elvégezni. Erre a mesemondó-találkozóra a Karinthy Színház két művészeti vezetője, Berettyán Nándor és Olt Tamás biztatott fel. Néhány évvel ezelőtt volt részem hasonlóban, a Műegyetemen ugyanis egy – úgy tudom – Afrikában született magyar hölgy, raszta hajú, evangélikus lelkész szervezett egy fesztivált mesemondóknak. Sok fellépőt hívott, ami nagyon jól jött, mert így legalább a közönség is megvolt. Egymást hallgattuk. Mély nyomot hagyott bennem. Ott találkoztam a mi fesztiválunk görög mesemondó lányaival először. Tudnak mesét magáról a mesemondásról, a meséről! Vagy tizenöt éve mondogatom sokfelé. Nem akartam megtanulni, ragadt! Aztán az évek alatt jól megváltozott, de a lényegét őrzöm!
– És mi volna az?
– Igazán az tud mesélni, akit csodálatos öröm ért, és abból lassan, feltartóztathatatlanul kifogyott. Ugye milyen érdekes, meghökkentő állítás! Ezzel az ő görög meséjükkel bizonyítani is tudják! Három mesemondó nő! Egymást félre lökve, egymás szavába vágva, teljes, tiszta egyetértésben! Elfogadta a meghívásunkat Piret Päär Észtországból, akinek köszönhetem, hogy mesemondókról szóló filmünket észtre fordították és a tallini mozikban vetítették. Aztán eljött hozzánk a skót Tom Muir. A tenger személyes jóismerősöd lesz, mikor hallgatod! Finom humorú, tornacipős, pulóveres fickó. Mindenen mosolygó szigetlakó, tengerparti, tanyasi gyerek. Amikor ifjúságában a népmesékkel kezdett foglalkozni, még lekacagták, mára ő Skócia egyik nevezetessége, „arca”. Mesélte, hogy mikor Amerikában ecsetelni kezdte a szép skót tündér leányka aranyhaját, a közönségből néhányan felszólították, hogy ilyeneket ne beszéljen, mert ez túl nőies, visszataszító és felháborító. Nevettünk mindahányan, pedig ez a furcsa demagóg hang már itt kapirgál a mi ajtónkon is.
– A többi mesemondó is, míg a mesemondásig eljutott, hasonló utat járt be, mint ön?
– Nagyjából igen… ennek az útnak sosem lehet a végére érni. Erről is jót beszélgettünk – asztal körül, amúgy műsoron kívül. Itt megjegyzem, kezdő házigazdaként mindenért aggódtam, lestem a mesemondók minden szavát, fürkésztem, vajon jól érzik-e magukat. Mesemondó-találkozókat a világ legszebb tájain szoktak rendezni: tengerparton, hegyvidéken, mi pedig vakmerő és kíváncsi lélekkel a lakótelepekkel koszorúzott Karinthy Színházba hívtuk vendégeinket. Aggódtam, bevallom, de a karinthysok, Tomi, Nándi, mind, ezt leseperték, tapintattal, figyelmességgel, szeretettel! Nagyon szerették a színházat! A végén rendesen nekem is nehéz volt onnan eljönni, tudomásul venni, hogy ez sem tart örökké. Na de… sok mindenről faggattuk őket. Kértem, meséljék el, volt-e olyan alkalom az ő életükben, amikor figyelmetlen közönség előtt kellett zöld ágra vergődjenek, és ez valami csoda folytán – pusztán a mese erejénél fogva – sikerült is. Képes-e még az emberi szó figyelmet kelteni ebben a mi világunkban – végső soron ezt tervezem megvizsgálni, most még csak Görögországban, észteknél, skótoknál, aztán jöjjön a többi ország, a többi nép! Lássuk, hol tart az emberi szó a világban, hol vannak a mesemondás menekülési útvonalai. Szeretném egyszer könyvbe tömöríteni, olyan jó válaszok jöttek!
– Ezzel a kérdéskörrel már foglalkozik pár éve, úgy tűnik, nem hagyja nyugton.
– Hasonló témát ebben a most megjelent könyvemben is pengetgetek. A Poket kiadó sodort újra könyvírásba. A szerkesztők füveskönyvnek nevezték, mert kedves meséim elé néhány saját gondolatomat is odaillesztettem, a mesékről, mesemondásról. Kaptárbontás – ez lett a címe.
– Kiket hívna meg, akik most nem tudtak eljönni Budapestre?
– Sok ötletem van, de japán mesemondót mindenképp. Különleges kapcsolatom alakult ki az elmúlt évben Watanabe Kaoru japán fordítóval, aki meséimet japán nyelvre ülteti. Havonta találkozunk, és lecsapunk minden szóra, mi mit jelent, mi van mögötte, alatta. Ebből a közös, szövegelemző fordítgatásból akaratlanul kinőtt egy új egyetemi tantárgy is! Mégpedig a Károli Gáspár Református Egyetem Japanisztika Tanszékén – a mesefordítás. Már van érdeklődés is. Hogyan fordítsunk mesét, régies szöveget, tájnyelvet? Nem könnyű kérdések. Sok a lehetséges válasz. Hiánypótlás lesz, azt hiszem. Fordítás közben okosodik az ember, kialakítja magának a fordítás nézőpontjait, célját, itt nincsenek receptek, s mégis törvényeket fedez fel az ember. Úgy is lehet alakítani, hogy a nyelvjárás magában is nevetség tárgya legyen. A kabaréknak például jellegzetes fogása ez… De van egy másik irány is – hozzám ez áll közel –, ahol a tájszólás dísze a szövegnek, elevenséget, semmivel sem pótolható ízt ad. Egyébként is a népmese forrásvidéke a falu. Itt az ő becsületét is menteni lehet, pontosabban – szellemi nagyságát felmutatni. Kaoru Észak-Japánból származik, dolgozott mezőgazdaságban, ismeri a dialektusok természetét. Szerinte az ottani japán nyelvjárást is – mértékkel – ügyesen fel lehet használni fordításkor. Könyv lesz, de nem sietünk. Szép ez a nyelvi felfedezőút, lépésről lépésre, szórul szóra, szép ívű hídon folyton emelkedve.
– Hogyan lehet japánra fordítani azt, hogy székely góbé?
– Kaorut megkérdem, ha tudja, biztos megmondja. A műfordítás kalandja, hogy olykor kanyargós úton halad, van, amit megkerül, van, amit átugrik, mégis ugyanonnan ugyanoda jut el. Nem elsősorban a szavakat, hanem azok szellemét, lelkét kapja el. A csavaros, góbés észjárás és a humor sokszor kéz a kézben járnak. A költészet kortalan, mindenütt újra és újra felbukkanó kérdése, hogy szent, ünnepi gondolatok közelébe oda tud-e férkőzni ez a bizonyos góbéság, a furfang, végső soron a humor. Vagy ezek vajon közömbösítik, kizárják-e egymást? A kilencedik században japán buddhista szerzetesek le is írták, hogy a szent szövegeket nehéz megszerettetni a néppel, befogadásuk fáradtságos. Rájöttek, hogy szükség van egy közvetítő hangra, a humorra. Létrehozták a rakugo műfajt, ami a hagyományos japán történetmesélő „standup”. Azok az elhamvadt japán barátok nekem is jól az elevenembe nyúltak!
– Úgy tudom, ugyanerre a felismerésre épül az Isten bolondjának bolondjai című estje is, amit most december 17-én a Nemzeti Színház nagyszínpadán ad elő kollégáival.
– Shakespeare bolondjaitól Hazug Pistáig sokan „szóhoz jutnak” majd. A középkori egyház is ismerte, használta a humor erejét. Ennek köszönhetően alakult ki például a középkori risus paschalis, vagyis a „húsvéti nevetés”. A templomba vándor mesemondókat hívtak, akik olykor báboztak is, hogy a sok böjt és vezeklés után megvidámodjon a gyülekezet. Hazánkban történelmi kényszer is szült egyfajta szakrális humort. Az ötvenes években a Csongrád megyei Nagymágocson volt egy ferences szerzetes, akit az ávósok eltiltottak a misézéstől, ezért nekiállt bábokat varrni, és a piacon bábozta el az evangéliumot! Felícián volt a szerzetes neve, a Lenin utca 13.-ban lakott.
– Hogyan került közel Isten bolondjaihoz?
– Mindig is vonzódtam hozzájuk, de a játékos, szent bolondokkal akkor kezdtem el színházban foglalkozni, amikor Vidnyánszky Attila megkért, hogy szerepeljek a Csíksomlyói passió című előadásban. Azt mondtam neki, hogy ebben nem tudok részt venni, mert a hitemmel ellentétes. Vérző kereszt alatt hülyéskedjek? Nekem ez nem fog menni. Viszont nem tudok úgy szólni három szót, hogy abban valami hülyéskedés ne legyen. És akkor ő azt mondta, hogy legyek én a drámai ellenpont. Hű, ez nagyon tetszett! Ellenpont! Hát már az oviban is az voltam! És most íme, a pecsét is rám kerül, elérhetem egyik kedves célomat! Nyíltan vállalhatom ellenpontságomat, s még valami hasznot is hajthatok! Miért van erre szükség a darabban? A közönség nagy része a lelkét páncél mögé rejti, riadt, sértett szívét kéreg növi körül, hát ugye a világ tele van veszélyekkel, valahogyan túl kell élni. Daphné is babérfává változott, amikor menekülni már sehova nem tudott, de Apolló még érezte az illatos, friss kéreg alatt hullámzó keblét, lüktető szívét. A tragédia is veszélyforrás! Furcsán szaladgáló, kiabáló, haldokló színészek olvassák rád, hogy kutyául élsz. Ahhoz, hogy a tragédia üzenete eljusson a nézőhöz, valahogy le kell csalogatni róla a páncélt, lehámozni a kérget, valahogy a szívéhez kell férkőzni. Erre jó például az arányos humor. Aki kacag, nem védekezik, eldobja pajzsát. Ekkor lehet a szívéig hatolni. Váratlanul. Különös, szent bolondság jelenik meg Szent Pál gondolkodásában is. Szerinte e világ bölcsessége az Úr előtt úgyis csak bolondság, legyünk hát bolondok, talán mosolyt csalunk vele Teremtőnk arcára!
– Kiket követ ebben a bolondozásban?
– Példaképeim a betlehemesek pásztorai. Az ő párbeszédeik a szakrális humor, a szent játék tárháza. Amúgy az egyházfilozófiának van egy igen vonzó vonulata, mely szerint a Teremtő a világot játékból teremtette meg. Senki nem kérte Őt erre, semmilyen szüksége nem volt rá, mert… ki az, aki Őt erre megkérni tudná, s milyen szükséget szenved Ő? Akkor tehát csak úgy teremtette, azaz játékból. A teremtés a Teremtő játéka. Ez nekem nagyon tetszik!
Az interjú eredetileg a Nemzeti Színház oldalán jelent meg.
