Valerij Fokint orosz rendezőt a Színházi Olimpiáról kérdezte Kozma András a Szcenárium című kiadványban.
– Egy átlagnéző számára az Olimpia fogalma leginkább a versengéssel, a sporttal kapcsolódik össze. A Színházi Olimpia szellemisége mennyiben kapcsolódik ehhez, illetve az ókori görög tradíciókhoz, hiszen a Színházi Olimpia is Görögországból indult Theodoros Terzopoulos rendező kezdeményezésére?
– Valóban, ez az esemény is összefügg az olimpiai mozgalommal olyan értelemben, hogy szintén Görögországból indult, és az első nemzetközi Színházi Olimpiát Delphoi-ban rendezték meg Theodoros Terzopoulos illetve Tadashi Suzuki kezdeményezésére, majd később csatlakozott hozzájuk Heiner Müller, Bob Wilson és több más ismert színházi alkotó. Delphoi a görög kultúra és az ókori görög színház egyik bölcsője, így az ott megtartott első Színházi Olimpia szimbolikus jelentőséggel is bírt, hiszen az ősi olimpiai stadion területén zajlott. Ez egy hatalmas nyitott tér, lenyűgözően szép hely, az én előadásom is vendégszerepelt az ottani szabadtéri színpadon. A modernkori olimpiai sportmozgalom indulása után mintegy száz évvel tehát így született meg a színházi olimpia gondolata, majd komoly előkészítés után 1995-ben sikerült megtartani a színházművészet e különleges fesztiválját; de a sportolók olimpiájától eltérően itt nincsenek díjak, nem osztanak érmeket, nincs versengés. Úgy gondolom, hogy ez helyes dolog, hiszen a művészet nem mérhető olyan objektív mércével, mint a versenysport, de nem is ez a célja. Számomra a színházművészet a különféle kultúrák között zajló dialógus terepe, így a színházi olimpia alapeszméje is arra irányul, hogy megteremtse az egymással nem rivalizáló, hanem a művészi sokszínűséget képviselő színházak találkozóját. Hiszen a színház is egy olyan terület, ahol valakinek ez tetszik, másnak pedig lehet, hogy valami teljesen más, de ez nem zárja ki a kölcsönös megértés, vagy legalábbis az egymással való párbeszéd lehetőségét.
– Számos nagyhírű, több évtizedes hagyománnyal rendelkező színházi fesztivált ismerünk Európában: ezek közé tartozik például az Avignoni Fesztivál, az edinburghi „Fringe”, de említhetném akár a belgrádi BITEF-et is. Az évek során mindegyik fesztivál megteremtette a sajátos arculatát. Hogyan határozná meg a Színházi Olimpia koncepcióját? Milyen elvek, szempontok szerint, milyen szervezői munka eredményeként áll össze a fesztivál programja?
– A Színházi Olimpia koncepciója egy sokrétű, de számomra mégis egyértelmű filozófia mentén építkezik. A legfontosabb szempont, hogy a világ színházi „terméséből” minél szélesebb merítést tudjunk nyújtani, a tradicionális előadásoktól kezdve a legkísérletezőbb produkciókig, vagyis a színházművészetben manapság tapasztalható irányzatok, tendenciák lehető legszélesebb palettáját próbáljuk megmutatni a közönségnek. Ez persze azt is jelenti, hogy nem egy egységes, behatárolt esztétikai szemlélet alapján állítjuk össze a programot, hanem épp ellenkezőleg – bizonyos értelemben „mindenevők” vagyunk. De a válogatásnál mindenképpen az eredetiséget és a kiemelkedő szakmai színvonalat tekintjük mérvadónak. Kifejezetten érdekelnek bennünket az olyan produkciók, melyek esetében a kulturális kölcsönhatás magában az előadásban is megmutatkozik: ilyen például idén az Indiából érkező Macbeth, vagy a Rimini Protokoll egészen egyedülálló, kísérleti előadása, amely a város több pontján zajlik egyszerre, és amelybe az itt élő emberek is aktívan bekapcsolódnak. Ugyanakkor helye van a Piccolo Teatro di Milano hagyományosabb produkciójának, vagy más klasszikus, ismert színháznak is, amennyiben gondolatisága, teatralitása erőteljes hatást tud kiváltani a nézőkben. A rendező lehet akár fiatal vagy az idősebb generáció képviselője, amennyiben „élő” színházat képes létrehozni, érdekes lehet a számunkra. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a „totális sokszínűség” útját követjük. Annál is inkább, mivel a Színházi Olimpián nem csak színpadi produkciók szerepelnek, hanem számos pedagógiai, tudományos és ismeretterjesztő program is. Találkozókat, mesterkurzusokat, tréningeket tartunk. Rengeteg olyan kísérőprogramot szervezünk, amely a mélyebb szakmai együttműködést, megismerést szolgálja. Az elmélyült szakmai párbeszédet rendkívül fontosnak tartom, mert gyakran ez hiányzik leginkább a fesztiválok programjából. Ennek a hasznát különösen érzékeltem most Vlagyivosztokban, ahol idén Theodoros Terzopoulos és Tadashi Suzuki is tartott színházi mesterkurzust illetve színésztréninget.
Milyen különös földrajzi helyzet: Vlagyivosztok alig egy órára van repülővel Japántól, míg Moszkváig nyolc órát kell repülni, Suzuki mégis most járt először ebben a távol-keleti orosz városban. Földrajzilag perifériának tűnik, ugyanakkor a helyi művészértelmiség, a diákság, de a szélesebb közönség is óriási várakozással tekintett erre a találkozásra, valóságosan „szomjúhozta” ezt az különleges kulturális dialógust. Be kell vallanom, az előkészítés és a szervezés során eleinte tartottam attól, hogy az idei olimpia túlságosan szerteágazó lesz és „túlburjánzik” majd. A fesztiválprogram összeállítása természetesen egy hosszú folyamat eredménye, amelynek során figyelembe vesszük a Színházi Olimpia művészeti vezetőinek ajánlásait, javaslatait. Minden egyes Olimpiának van egy saját művészeti-szakértői csapata, amelynek élén az adott rendezvény művészeti vezetője áll. A Delphoi-ban lebonyolított fesztivál művészeti vezetője Theodoros Terzopoulos volt, Japánban Tadashi Suzuki, a 2001-es moszkvai Színházi Olimpia során pedig Jurij Ljubimov szakmai irányítása alatt zajlott az előkészítés. Az idei Olimpia művészeti vezetője én vagyok, de – természetesen – nagyban támaszkodom a velem dolgozó stáb munkájára. Mindamellett a szervezés, a logisztika rendkívül megterhelő és időigényes feladat, és eleinte attól féltem, hogy egy ekkora területet, amely Szentpétervártól Szibérián át Vlagyivosztokig terjed, nagyon nehéz lesz átlátni és összefogni, de most már nyugodtan kijelenthetem, hogy megérte minden erőfeszítésünk, mert a végeredmény bennünket igazol. Az, hogy földrajzilag ennyire kitágítottuk a Színházi Olimpia lebonyolításának helyszíneit, rengeteg olyan embert, nézőt mozgatott meg, akik talán még sohasem jártak színházban, és most életükben először átélhették a színházi előadások varázsát. Amikor például azt láttam, hogy Jaltában vagy Szevasztopolban a közönség ott ül a tengerparton, hatalmas vetítővásznak előtt párnákon, vagy éppen karosszékekben, plédekbe takarózva, és a kivetítőkön figyeli az általam rendezett Revizort vagy más előadásokat, és nevetnek, reagálnak a látottakra, szinte úgy nézik, mint egy mozifilmet, egészen megdöbbentem. Nem hittem volna, hogy ilyen sok nézőt megmozgat ez az esemény. De meggyőződésem, hogy minél több embert sikerül bevonzani a színházba, annál közelebb hozzuk egymáshoz a társadalom széttartó csoportjait.
Egyik kedvenc példám erre az az eset, ami nemrég Magadánban történt. Barcelonából Magadánba érkezett egy spanyol társulat – ez már önmagában egy olyan esemény, ami Hašek abszurd világát idézi, mert szinte hihetetlen. De még döbbenetesebb az, hogy a társulat csomagjai elakadtak a moszkvai Seremetyevo reptéren, így a díszleteik és a kellékeik nem érkeztek meg időben. Persze a spanyol csoportot ez eléggé lehangolta, de a város lakói is nagyon elkeseredtek emiatt, és szinte fellázadtak. Arra késztették a hivatalnokaikat, hogy cselekedjenek a helyzet megoldása érdekében, írjanak, telefonáljanak Moszkvába… hiszen „eljöttek hozzánk a spanyol barátaink”! Ennek ellenére az első előadás elmaradt, mivel a díszlet és a kellékek mégsem érkeztek meg, viszont tartottak helyette egy spontán közönségtalálkozót. Egyetlen ember sem váltotta vissza a jegyét! Mindenki eljött erre a találkozóra, hogy meghallgassa a spanyol színészeket, akik végül lelkesen meséltek magukról, az előadásról, a színházukról, és egy rendkívül jó hangulatú, személyes hangvételű, nagy sikerű esemény kerekedett az egészből. Ez is azt bizonyítja, hogy a közönség igazi emberi találkozásokra vágyik, és ez bármilyen körülmények között megtörténhet, ha megvan rá az akarat és a nyitottság. A spanyol társulatot nagyon meghatotta ez a fogadtatás, de mi magunk is meglepődtünk a nézők érzelmi hőfokát látva. Szerencsére másnap már le tudták játszani az előadásukat. Hasonlóan fontos eseményként zajlott le a Finn Nemzeti Színház vendégjátéka is a Szahalin-szigeten, ahol sohasem járt még külföldi társulat. Az, hogy sikerült egy ilyen nagy jelentőségű, nemzetközi eseménnyé tennünk ezt a Színházi Olimpiát, ráadásul a Színházi Év keretében, rengeteg ember érdeklődését váltotta ki a színházművészet iránt. De hangsúlyozom, ugyanilyen fontos volt számunkra a színházi szakma képviselőivel való intenzív és rendkívül inspiratív találkozás is. Hiszen egészen más az interneten keresztül látni egy előadást vagy meghallgatni egy nagy mesterrel való beszélgetést, mint élőben találkozni vele, a szemébe nézni, a valóságban megtapasztalni és átélni a művészetét, személyesen kicserélni a tapasztalatokat.
– A Színházi Olimpiák 1995 óta tartó történetében még nem fordult elő, hogy két országban párhuzamosan rendezték volna meg a fesztivált. Miért döntöttek a „párhuzamos rendezés” mellett?
– Emögött nincs különösebb koncepció, inkább gyakorlati oka van. Még mielőtt megszületett volna a döntés, hogy Szentpétervár vállalja magára a 2019-es Olimpia rendezését, Tadashi Suzuki is jelezte a szándékát. Ebből kiindulva végülis úgy éreztük, hogy még különlegesebbé teheti az idei fesztivált, ha két országban párhuzamosan zajlik a program, hiszen ilyen még nem történt eddig. A kölcsönösség elve alapján mi is vendégszerepeltünk náluk, és ők is felléptek az előadásaikkal Oroszországban, illetve van néhány olyan alkotó – például Robert Wilson –, aki mindkét országban szerepelt. Annál is inkább, mivel az idei Színházi Olimpia mottója: „Hidakat építeni”. Most egy olyan korban élünk, amelyben a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok élesen szembeállítják az embereket, az országokat. Meggyőződésem, hogy a művészet, és azon belül is a színház egyik legfontosabb feladata és lehetősége, hogy mind az egyén, mind a nemzetek szintjén létrehozza a „megértés hídjait”, amelyek lehetőséget adnak számunkra még a legnehezebb időszakokban is fenntartani a párbeszédet. Ilyen értelemben ez összecseng az ókori olimpiák szellemiségével is, hiszen közismert, hogy az olimpiai játékok idejére az ellenfelek hivatalosan felfüggesztették az egymással szembeni háborúskodást. Pusztán azért, mert az Olimpia időszakának különleges, szakrális jelentősége volt. Hasonlóképpen a kultúra, a színház is képes kibékíteni még a legádázabb ellenségeket is. Alapjában véve mindannyian érző, érzékeny emberek vagyunk, szívvel és lélekkel bíró lények, még ha a fejünket mindenféle szörnyű, zavaros gondolatok és ideológiák töltik is be. És a színház képes direkt érzelmi hatást kiváltani, a szívünkbe találni, így talán az egyetlen olyan csatorna, amely még össze tud kötni bennünket. Lehet szűkebb vagy szélesebb, de mégiscsak létezik! Így hát az gondolom, hogy a színház az egyetlen lehetőségünk. Sajnos nem számíthatunk arra, hogy mindenféle diplomáciai manőverek által vagy az emberi elme valamiféle megvilágosodása révén egyszer csak eljutunk a felismerésig, hogy kész, ezt már nem lehet így tovább csinálni. Viszont a kultúra legalább ad némi alapot a reménykedésre, hogy valamilyen szinten értjük, érezzük egymást, még ha távol is állunk egymástól.
– Az idei Színházi Olimpia programjában szereplő Rocco és fivérei című előadás Vidnyánszky Attila rendezésében egyrészt elmeséli egy faluból a városba költöző család történetét, egy olyan családét, amely elszakadva a gyökereitől szembesül egy teljesen más kultúrával, mentalitással, életformával. Másrészt az előadásban erőteljesen megjelennek a 20. századi művészek, gondolkodók manifesztumai, amelyekben a művészethez, az emberi léthez való igencsak radikális viszonyulásuk jut kifejezésre. Ön szerint milyen állapotban van az európai civilizáció a 21. századi művészet prizmáján keresztül?
– Véleményem szerint az európai civilizáció jelenleg a degradáció állapotát éli, főleg ami az alapvető elveit illeti. Talán anélkül, hogy sejtené, éppen eltemeti azt a rendkívül gazdag esztétikai, történelmi, érzelmi tapasztalatot, amit felhalmozott. Míg a 19. században mi oroszok, még Dosztojevszkij is, azt mondtuk, hogy nekünk a Nyugat felé kell törekednünk, mert minden kritikánk mellett Európa az Európa, tanulnunk kell tőle, példát kell vennünk róla, ma már ezt nem tudnám így kijelenteni. Persze, mondhatnám, hogy vannak ott érdekes színházak, izgalmas előadások, jó filmek, ez így van. De összességében, úgy érzem, degradálódik, mert önként lemond mindarról, amit évszázadok, évezredek során létrehozott. Méghozzá anélkül, hogy tudatosulna benne, teljesen új életformát, új erkölcsi szabályokat, újfajta kommunikációs formákat erőltet saját magára, és ezzel együtt gyakorlatilag felszámolja azt, amit eddig megteremtett. Úgyhogy ebben a vonatkozásban meglehetősen pesszimista vagyok. Ráadásul ez a jelenség nem csak Európára vonatkozik, hiszen nálunk is sokan vannak, akiknek tetszik ez a hozzáállás, magukénak érzik ezt a mentalitást, és különböző megfontolásokból ezen az úton járnak. Szerintem ez azért rossz, mert megtagadni az alapot, amire a kultúránk épült, igen veszélyes dolog. Ez egy tévút, ahhoz hasonlatos, mintha levágnánk a karjainkat, először az egyiket, aztán a másikat, és eközben azzal a meggyőződéssel élnénk, hogy mind a kettő ott van a helyén. Ez a delúzió-effektus, ami azt jelenti, hogy az ember patologikusan hisz abban, hogy valami létezik, holott valójában az már nincs is. Mostanában ez egy igen elterjedt jelenség, különösen a mai politikusok gondolkodásában, ami gyakorlatilag a realitástól való teljes elszakadást jelenti. Úgyhogy nekem az az érzésem, hogy a Nyugat most a delúzió állapotában leledzik, méghozzá igen aktív módon. Persze, félreértés ne essék, én sem a bocskorban járás és a régi köntös viselésének a híve vagyok. Nálunk is nagyon sok a delúzió, és a legfőbb delúzió errefelé például az a meggyőződés, hogy a nukleáris fegyverek birtoklása valamiféle egyensúlyt teremt.
– A Rocco és fivéreiben elhangzó manifesztumok alapján tanulságos megfigyelni, hogy a 20. század első felében az európai avantgárd programadó szövegei többnyire azt az abszolút meggyőződést fejezik ki, hogy a művészet képes hatni a valóságra, míg a későbbi manifesztumok inkább azt a rezignáltságot sugallják, hogy a világ nem változtatható meg a művészet által. A 21. században mit mondhatunk a művészetről, a színházról: képes-e valóban hatni a valóságra, vagy ez is csak „delúzió”?
– Az emberekre tud hatni, márpedig a világ emberekből áll. De hogy mennyi emberre… nos, azt hiszem, hogy csak kevesekre. Ugyanakkor igazi élményeket tud adni, legalábbis ha kiemelkedő műalkotásról van szó, mondjuk Lars von Trier utolsó filmjéről (The House That Jack Built). Összességében viszont nem hiszem, hogy egy előadás vagy egy film tömegek életét változtatná meg. Egy, két vagy mondjuk tíz ember esetében talán lehetséges, de ez mindig is így volt. Habár bizonyos történelmi helyzetekben elképzelhető, hogy a színház elindít valamit, áldozathozatalra, valamiért való kiállásra készteti az embereket. Emlékszem például, amikor 1980-ban Łódzban rendeztem Gogol Revizorját, egyszer csak azt vettem észre, hogy az előadás főpróbáján, amelyen többnyire egyetemi diákközönség ült, hirtelen taps tör ki, és olyan reakciók érkeznek, melyekre nem is számítottam a Revizor kapcsán. De valójában ez a közönség már olyan állapotban volt, hogy bármilyen ürügy elegendő lett volna számára, hogy kitörjön a lázadás.
Mivel egyáltalán nem értettem a közönség reakcióját, valaki az mondta nekem, hogy „hiszen ez egy politikus előadás, nem igaz?” Én pedig nem értettem, hogy ezt honnan veszi, mi ebben a politika. Persze, ez egy szatíra volt, de eszembe sem jutott volna, hogy ezt valamiféle politikai kiáltványnak tekintsem. Aztán amikor elutaztam, néhány hónap múlva kitört a lázadás, és megalakult a Solidarność. Tehát a helyzet már régen megérett, csak egy gyufát kellett közéjük dobni, hogy lángra kapjon. Ilyenkor tehát a színház a változás sajátos tribünjévé válik, és provokálhat, komoly folyamatokat indíthat el. Hasonlót éltünk meg a peresztrojka idején, 1985-ben, amikor a színházi újulás összecsengett a politikai szituációval. Tehát a színház változtatni nem tud, de kontaktust teremteni – igen.
Bár történelmileg Szentpétervár alapítása óta mindig is létezett egyfajta kulturális rivalizálás Moszkvával, jelen esetben nem erről van szó. A 2001-es moszkvai Színházi Olimpia hatalmas összművészeti esemény volt, de helyszínét tekintve egyetlen városra korlátozódott. A Színházi Olimpia történetében most először fordul elő, hogy egy ország újra lehetőséget kap a megrendezésre, így természetes volt, hogy a 2019-es oroszországi Színházi Év keretében Szentpétervárhoz kapcsolódjon a programszervezés. De a mostani fesztivál nem csak Pétervárt, hanem Oroszország más városait is érinti, leginkább a Távol-Keleti régióban, például Magadánt.
– Mit jelent egy ilyen rendezvény egy városnak, egy országnak? Mivel mérhető a „haszna”?
– Mint bármely nemzetközi jelentőségű esemény, a Színházi Olimpia is képes megmozgatni egy város vagy akár egy ország kreatív energiáit. Ennek persze lehet közvetlen gazdasági haszna is, mint például a turisztikai forgalom fellendülése, de úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb egy ilyen esemény hosszútávú kulturális-társadalmi hatása. Az, hogy egy ország vagy egy város a világ művészeti életének kitüntetett helyszíne lehet egy időre, komoly inspirációt jelenthet a kulturális életünk szempontjából, leginkább a fiatalabb generáció számára. Az pedig különösen izgalmas, hogy idén Oroszország távolabbi régióit is bevontuk az Olimpia lebonyolításába, így az ottani értelmiségi-művészeti életet is sikerült ezzel felpezsdíteni.
– Eddig csak nagy országok rendeztek Olimpiát. 2023-ra Magyarország is bejelentette szándékát. Ön az olimpia szervezőbizottságának tagja: támogatják ezt az elképzelést? Nem túl nagy falat ez egy kis országnak?
– Idén a saját bőrünkön is tapasztaljuk, hogy egy ekkora esemény előkészítése és lebonyolítása rendkívül megterhelő feladat, mind gazdasági, mind logisztikai szempontból. És nyilván nem véletlen, hogy elsősorban nagy országok, komoly infrastruktúrával rendelkező városok vállalkoztak eddig a szervezésre. De úgy gondolom, hogy mégsem ez a fő szempont, hiszen Delphoi vagy a 2016-os Olimpia helyszíne, Wrocław sem nagyváros, ahogy Tadashi Suzuki Togában felépített színházi központja sem. Sokkal lényegesebbnek tartom egy ország vagy város kulturális tradícióit, színházi életének dinamizmusát. És ebből a szempontból Magyarország illetve Budapest alkalmas helyszín lehet, érzékelem ott azt a művészi-alkotói energiát, amely rendkívül fontos a Színházi Olimpia megrendezésében.
- Az interjú 2019-ben készült Szentpéterváron.
