A 10. Színházi Olimpia keretén belül több olyan fesztivál is megrendezésre kerül, amelynek fókuszában a gyerekek és az ifjúság áll. A győri PATCHWORK Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Fesztiválra a világ minden tájáról érkeznek produkciók, a PlayON! Fesztivál a digitalizáció segítségével hozza közelebb a kamaszokhoz a színház világát, a ’Senses’ Nemzetközi Fesztiválra pedig érzékszervi észlelésen alapuló előadások érkeznek. Mindhárom fesztivál szervezését és koordinálását a Kolibri Színház vállalta magára, akik számára nem ismeretlen a terep, hiszen számos nemzetközi esemény részesei és lebonyolítói voltak az elmúlt évtizedekben. A programokról a teátrum igazgatóját, Novák Jánost, valamint Gyevi-Bíró Eszter színházi nevelési koordinátort kérdeztük.
– A Kolibri Színház régóta működik együtt külföldi színházakkal. Honnan és hogyan indult ez a nemzetközi kapcsolat?
Novák János: Csak a saját utamról tudok nyilatkozni, ami tulajdonképpen egybeesik a magyar úttal is. Jó pár évtizede annak, hogy megrendeztem a Bors nénit, ami a mai napig látható, ennek a sikere nemzetközi visszhangot is kapott. Egyszer jött a felkérés, hogy utazzunk ki Svédországba, és nézzük meg, milyen az ottani gyerekszínház. Eleinte nem sok kedvem volt hozzá, sem svédül, sem angolul nem beszéltem, de örülök, hogy elmentem, mert olyan alapvető kérdésekkel találkoztam, ami meghatározta a következő harminc évemet. Ezek közül az egyik legfontosabb – és ezt minden gyerekszínház-csinálónak tudnia kell –, hogy milyennek látjuk a gyereket, aki ennek az egésznek a fókuszában áll. Itthon eleinte az volt a cél, hogy minél nagyobb térben, minél több gyerek előtt játsszunk, az volt a jó, ha csendben végig tudták ülni, de az fel sem merült, hogy miről szól a darab. Északon viszont azt láttuk, hogy figyelnek a gyerekekre, a reakcióikra. Ez a két végpont – a tömeges és a személyes megszólítás – határoz meg minket. Azt is meg kellett tanulni, hogy a gyerekeknek közel sem biztos, hogy az a fontos, amit a felnőttek annak gondolnak.
Gyevi-Bíró Eszter: A nemzetközi partnerség egyik legfontosabb hozadéka ez a nézőpont-váltás volt, hiszen minden egyes szó-, gondolat- vagy mozdulatcsere, ami a kultúrák között létrejött, csak épített minket. És bízom abban, hogy mi is segítettük őket. A konkrét együttműködések egyébként a 2000-es évek elején kezdődtek: több ország színháza egy adott gondolat mentén – de nem feltétlenül közösen! – alkottak meg előadásokat, különböző korosztályoknak.
NJ: Ez egyébként nekünk egy tanulási folyamat volt. Amikor először játszottunk északi darabot, a Médea gyermekeit, Bán János azt mondta, hogy ebből botrány lesz. Mert az, hogy a szülők válnak és a gyerek feje felett veszekednek, addig nem jelent meg mesedarabban. Erre jöttünk ezzel az előadással, ami ráadásul visszanyúlt a görög korba – de mégis egy mai gyerek problémája jelent meg a színpadon. Olyan tartalmak, érzések kerültek megfogalmazásra, amikből a mai napig tanulunk.
– Hogyan látják ezen túl menően: mit adtunk és kaptunk ezektől az együttműködésektől?
NJ: Amikor először vetődött fel az ötlet, hogy alakítsunk ki nemzetközi kapcsolatokat, rengetegen kételkedtek bennünk. Mára odáig jutottunk – ha fogalmazhatok kicsit nagyképűen, de büszkén –, hogy ha szakmán belül felteszem a kérdést a világ bármely pontján, hogy melyik a legismertebb magyar színház, a Kolibrit mondják. Nincs olyan ország, ahol ne ismernének minket a gyermek- és ifjúsági színház terén.
GyBE: Másfelől az is nagyon fontos, hogy más budapesti és vidéki társszervezetekkel is együttműködünk, tiszteljük, szeretjük egymást. Míg más színházak általában egymás konkurenciái, addig nálunk mindig a gyerek marad a fókuszban. Rajta keresztül próbáljuk megérteni és megértetni a világot. Az ilyen fesztiváloknál mindig azt várom, hogy megtörténjenek az említett nézőpont-váltások, érjenek új impulzusok, lássam, hogyan dolgozzák fel a klasszikus témákat kortárs módon, hogy az kérdéseket vessen fel a gyerekben az előadás felesleges megoldások sugallmazása helyett. Hiszem, hogy a 10. Színházi Olimpia keretén belül az általunk szervezett három fesztivál megadja ezt a találkozási lehetőséget.
– Ezek közül időben az első a PATCHWORK Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Fesztivál lesz Győrben: három kontinens mintegy hét országából érkezik előadás, ráadásul igen sokszínű lesz a program, mondhatni egy igazi összművészeti rendezvény. Melyeket tartják kiemelten fontos előadásnak? Melyiket várják a leginkább?
NJ: Arra, hogy melyik a legfontosabb, nem lenne ildomos válaszolni, még akkor sem, ha egy művésznek az a legfontosabb, hogy olyat mutasson, amit még nem csinált, de esetleg szeretne, és látja, hogyan működik a gyakorlatban. De az, hogy a közönségnek melyik lesz az, már nehezebb kérdés, de a válasz talán egyszerű: az, amelyik legjobban megszólítja. Felnőttszínházban ritkán merül fel ez a probléma, de a gyerekeknél fontos a korosztályi besorolás. Másként kell játszani a csecsemőknek, másként a kamaszoknak – de ettől függetlenül mindegyik érvényes színházi forma. És egy másik fontos különbség: a gyerekeknek nincs előítéletük, nem a színházi hagyományokon keresztül mérik az előadás sikerét, hanem azon, hogyan hat rájuk. Becsomagolhatjuk ezeket mindenféle ideológiába, de ha nem működik, akkor nem működik.
GyBE: Amit én személy szerint nagyon várok, az a francia-norvég Plexus Polaire Moby Dick című produkciója. Ez egy gyönyörű bábelőadás, amely elképesztő precizitással és mélységgel tárja a néző elé a történetet. Ami még szintén izgalmas lehet, a koreai OH! MYLIFE MOVEMENT THEATER Fantázia című előadása, hiszen kevesen részesülünk abban a megtiszteltetésben, hogy Koreában nézhetünk színházat.
NJ: Külön érdekes, hogy náluk élő az ősi forma és jól megfér a modernnel. A régmúlt színjátszása mindenhol ott van, akár az utcán is.
GyBE: Pont a nemzetközi együttműködéseink kapcsán fogalmaztam meg egyszer, hogy az európai régióban a népi hagyományoknak a magyarok a legerősebb képviselői – akár akarjuk, akár nem. Ez a fesztivál a fények és árnyékok játéka lesz, amely az ember létezését kutatja-vizsgálja ebben a hol sötét, hol világos világban. Nagyon izgalmas előadások sorozata lesz, mindegyikért garanciát vállalunk. És ki kell még emelnem az ausztrál Polyglot Theatre Hangyák című előadását, ami nem is hagyományos értelemben vett színházi előadás, hanem egyfajta rituális együttlét, ahol semmi más nem történik, minthogy a „színészhangyák” segítségével építünk egy közösséget. A színészek jönnek-mennek, pakolásznak, és minden verbalitás nélkül vonják be a gyerekeket. Elképesztően izgalmas az az eszközrendszer, ahogyan ezt végigviszik.
– A májusi PlayON! Fesztiválon adott a korosztály, a kamaszok, emellett ez a digitalizációra helyezi a hangsúlyt.
GyBE: Igen, itt már – szemben a korábbiakkal – a képiség mellett ugyanolyan fontos szerep jut a verbalitásnak is, valamint szeretnénk behozni a digitális technikákat is. A PlayOn!-nal való nemzetközi együttműködés sem újkeletű, több darabot készítettünk már közösen, közös platformon, ahol minden esetben arra törekedtünk, hogy valami új formát próbájunk életre hívni.
NJ: Például, hogy hogyan tud a színház a színházon kívül létrejönni és létezni. Nem csak a szokásos színpadi kereteket akarják kitölteni, hanem azon túl – a pincébe, a szabadtérre – menve próbálnak a színház eszközeivel olyan kommunikációs terepet megteremteni, ami újdonságot jelent.
GyBE: A Pilot Theatre Monolitok című előadása tulajdonképpen három monológból áll, amelyeket csodálatos hangeffektekkel tarkítanak. És a személyességen van a lényeg, hogy a szavak ereje hogyan hat a tinédzserekre, akik egyébként is kritikus korosztály – ennek örülünk, legyenek is azok! –, a nekik szánt előadásokat mindig erősebb mércével mérjük. Ők tudják a legdinamikusabban visszatükrözni verbálisan, amit mentálisan és intellektuálisan átéltek.
NJ: Számomra az érzéki megközelítés mindig érdekesebb volt, mint az intellektuális. A kamaszoknak viszont ez utóbbira van igényük, így nekem fárasztó periódus volt, mire megszoktam, hogy ha kapcsolatot akarok teremteni velük, akkor be kell járnom ezt az utat. Egyszerűen muszáj hogy mindenre rákérdezzen, mert így tanul meg saját magáról is új dolgokat. A felnőttkor küszöbén állva a változás megélése hatalmas élmény.
– A harmadik, a júniusi ’Senses’ Nemzetközi Fesztivál viszont egy egészen másfajta sorozat lesz, ennek a fókuszában a legkisebb korosztálynak szóló érzékszervi észlelésen alapuló előadások állnak.
GyBE: Az ide érkező társulatokkal is hosszú ideje állunk partnerségben, és ahelyett, hogy bármelyiket is kiemelném, inkább vessünk egy pillantást az előadáscímekre: Színek, Káprázat, Botanika, Itt vagy, Ablakok, Do-Ré-Mi-Ka-Do. Ezek a darabok testtel, hanggal, színekkel, a színpadon való létezéssel próbálnak erős impulzusokat adni a gyereknek. És bár itt is van egy közös elem, bizton állítom, hogy mindegyik előadás teljesen más lesz. Olyan ez, mint egy halászlé fesztivál: ugyanazokat dobáljuk bele, de az íze mindegyiknek teljesen más lesz. (nevet)
NJ: Éppen ettől izgalmas, hogy a végkimenetel kockázatot rajt magában. De úgy gondolom: amelyik színház nem kockáztat, az nem is színház.
– Végezetül: ha egyetlen dolgot menthetnének meg a magyar kultúrából, mit vinnének magukkal a Színházi Olimpia szimbolikus bárkájára?
NJ: A nyelvet és a zenét. A magyar nyelv kétségtelenül egyedi, akár a ritmikáját, akár a dallamát nézzük. Ha nem is ismerjük, de meghalljuk, akkor is megüti a fülünket. A magyar zene pedig: Kodálynak és Bartóknak hála óriási szerencsénk van: abba az ősi állapotba mentek vissza, ami a kultúránk alapja. Nekik köszönhetően már gyermekként megismerkedünk ezekkel a népzenén keresztül. Gazdag világgal létezünk Európában, ezt érdemes őrizni.
GyBE: Én a néptáncot menteném át. 25-30 éve vagyok a szakmában, azt tapasztaltam, hogy a gyerekek testtudata, a saját testükben való létezés nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy komfortosan létezzenek. Ha néptáncot nézek, azt látom, hogy a gyerekek – ügyességüktől függetlenül – mindannyian el tudnak mélyedni ebben. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges, boldog felnőtté váljanak.
