A világszínház legnagyobb rendezőinek az előadásai jönnek áprilistól egészen szeptemberig Magyarországra a 10. Színházi Olimpia keretében: elég megemlíteni Castellucci, Fabre, Marthaler, Terzopoulosz, Lupa, Purcarete, Heiner Goebbels, Ivo Van Hove, Emma Dante vagy éppen Suzuki Tadashi nevét. Vidnyánszky Attila az Origónak adott interjút a hamarosan kezdődő 10. Színházi Olimpiáról.
– A Színházi Olimpiát 1995-ben alapították – idén Magyarország lesz a házigazdája a tizedik, jubileumi világszínházi eseménynek. Korábban Theodórosz Terzopoulosz világhírű görög rendező – az egyik alapító – azt nyilatkozta, hogy minden olimpia egy-egy aktuális téma köré szerveződik, figyelve a rendező ország kulturális sajátosságaira. Miben lesz más a Magyarországon rendezett Színházi Olimpia, mint a korábbiak?
– Olyan változásokat hoztak az elmúlt évek mindannyiunk életébe, amire több emberöltő alatt sem volt példa. Amikor a Nemzeti Színház kifejezte szándékát, hogy Magyarország megrendezné a Színházi Olimpiát, még nem tudhattuk, hogy hamarosan kitör a Covid-járvány, majd Ukrajnában kezdetét veszi ez a pusztító háború. Ha visszatekintünk arra a bizakodó pillanatra, amikor jelentkeztünk az olimpia szervezőbizottságánál a rendezésre, majd meg is kaptuk a rendezés jogát, emlékezhetünk egy vitatkozó, egymást nehezen megértő kulturális közegre. De ez össze sem hasonlítható a mai állapotainkkal.
Az eredeti szándékainkat azonban ez csak megerősítette: ha olykor kilátástalannak tűnik is a helyzet, a színház feladata, hogy kilátást biztosítsunk. Olyan veszteségek érnek bennünket, amelyeknek jelentőségét még fel sem tudjuk mérni. Mi mégis hiszünk abban, hogy közös szenvedélyünk, a színház segít megláttatni a veszteségeken kívül azt is, ami érdemes a megőrzésre.
A mindennapok küzdelme és fájdalma gyakran eltakarja a kilátást. A színház dolga lehet, hogy a szorongás, félelem és aggodalom tengeréből a játék révén kiemelje a tekintetünket. A járvány okozta társadalmi változások és a háború tragédiája megerősített abban, hogy erre az emelkedettségre most különösen szükségünk van. Békeidőben is hangoztattam, de a mai helyzetben talán még fontosabb, hogy a színház ünnep. Az ünnep pedig sosem magányos, hanem mindig másokkal való találkozásra hív.
A járvány és a háború közötti hasonlóság, hogy mindkettő az elválasztásra, elzárkózásra szorít bennünket. A színház viszont természete szerint a jelen idejű találkozás varázsában tud érvényesülni.
Nagy szükségünk van a találkozásra, egymás jobb megismerésére – most különösen is.
Ezért is örülök annak, hogy sosem tapasztalt összefogást hozott a Színházi Olimpia a magyar szakmában, még akkor is, ha néhány hazai teátrum elzárkózott a lehetőségtől.
A mi olimpiánk ugyanis nem egy város vagy régió kulturális rendezvénye lesz, hanem az egész magyar színjátszásé. Szervezőként ugyanis úgy döntöttünk, hogy eltérve az olimpia hagyományaitól kinyitjuk ezt az ünnepet, és megszólítjuk a rendkívül sokszínű szakmánk képviselőit. Több mint száz hazai és határon túli társulat és szervezet a partnerünk az olimpia szervezésében.
Ugyanez mutatkozik meg az általunk megszólított nemzetközi társulatok és ami a legfőbb: a nézők tekintetében. Miközben mi elsősorban a magyar közönségnek szeretnénk megmutatni a világszínház legjavát, mert azt szeretnénk, hogy a magyar színházbarátok és a fiatalok megismerhessék, mit is jelent a színház ma a legmagasabb színvonalon, nagyon örülünk neki, hogy már eddig is, különösebb hirdetés nélkül több mint húsz országból vásároltak jegyet és bérletet az olimpia keretében zajló Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) előadásaira.
De számunkra valóban kiemelten fontos, hogy a színházi utánpótláshoz jelentősen hozzájárulhasson ez a színházi ünnep: azért szervezünk szakmai rendezvényeket, szimpóziumokat, vetítéseket, mesterkurzusokat, hogy a felnövekvő nemzedék megmerítkezhessen a világszínház szellemiségében.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
