Először láthatott a MITEM közönsége kortárs kínai előadást. Ráadásul éppen egy nagyon is európai történet értelmezését hozta el a pekingi Központi Színművészeti Akadémia, a Faust tragédiája Goethe klasszikusára épült. Az eredeti mű azonban jelentős átdolgozáson esett át a kínai alkotók kezei között. Ungvári Judit írása.
Érdekes dramaturgiai megoldással, visszafelé követhettük nyomon Faust történetét a kínai adaptációban, amit Yang Zhankun dolgozott át és Liu Libin rendezésében láthattak a nézők. A mű színpadra állítója központi gondolati elemként az ember legtöbbször hiú vágyait állította szembe a morális fegyelemmel, s talán ebben lehet leginkább tetten érni a „keleties” gondolkodást: az a nyugati típusú individualizmus, amelynek egyik legelső irodalmi lenyomata éppen a Faust, ha úgy tetszik, zabolátlanságával élesen elválik az ázsiai társadalmak döntően kollektivista szemléletmódjától, s a közösség értékeivel szemben tanúsított alázattól. A szokatlan flashback-dramaturgia is sokkal inkább ezt a gondolatkört erősítette, az európai keresztény nézőpontból fontos kárhozat-kegyelem motívum ebben a feldolgozásban nem kapott hangsúlyt.
Amikor a kínaiul nem tudó néző túltette magát a nyelv elsőre szokatlan hangzásvilágán, rögtön arra is rácsodálkozhatott, mennyire ügyesen stilizált az a játékmód, amit a kínai előadás szereplői mutattak. A váltakozó képek között ezért nem igazán volt szükség különösebb átöltözésekre, hiszen egy-két jellegzetes mozdulat hivatott a váltásokat jelezni, ezt különösen a Mefisztót alakító Xie Yuchuan hozta jól. A főszereplő, a Faustot játszó Yikesang Tayier fiatal kora ellenére megragadó drámai erővel bír, és kiemelhető még a szereplőgárdából Sun Jingfei (Gretchen) is, aki egészen üde, természetes színpadi jelenségnek bizonyult. Az előadás zenei eklektikája nem tudott maradéktalanul egésszé kovácsolódni, és néhol szinte az ez érzetem támadt, hogy operaelőadást nézek, de a kissé már régiesebb, statikusabb fajtából. Ezt az érzetet erősítették a két főszereplő sokszor hosszúra nyúlt párbeszédei is, de az a fajta „frontális attitűd is”, amellyel a szereplők a közönség felé fordulva nyilvánultak meg, szinte áriaszerűen szóltak a nézőkhöz. Szép és impozáns volt viszont a látvány, a kör alakú színpadi elem a forgásával azt sugallta, végtelenítve ugyanazt az utat járjuk be, mi, emberek. A körforma felett látható spirális alakú függöny is fontos része volt ennek az egyszerű, de hatásos színpadképnek (díszlettervező: Sun Daqing), mely ennek a körforgásnak egy magasabb szintjét szimbolizálta, az emberi út egyre feljebb (az ég felé) ívelő, ám ciklikus ismétlődését.
Számomra talán csak az okozott némi hiányérzetet, hogy jóval izgalmasabbnak éreztem volna, ha a kínai kultúrára reflektálva bomlik ki Faust története. Valahogy összefüggésbe lehetett volna hozni a specifikusan kínai megközelítéssel az európai történetet. Ahogyan a rendező fogalmazott a Budapestre érkezvén készült írásában: „Kínában párhuzamot szoktunk vonni a Faust (1832) címszereplője és a Nyugati utazás (1592) majomkirálya között: mindkettő népmesei hős, mindkettő számos alkotás, illetve feldolgozás ihletője, mindkettőt számos formában vitték már színre. A két történeten a kínai és a nyugati kultúra közötti különbségek és egymást kiegészítő jellegzetességek is bemutathatók.” Ez a reflexió nekem hiányzott az előadásból, de összességében egy letisztult, szép kiállítású produkciót láthattunk, figyelemre méltó színészekkel.
Érdekes volt szembesülni viszont azzal, hogy az egyébként jelentősen megkurtított szövegben hangsúlyosan megmaradt ez a sor: „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.” A jól ismert mondat a Színházi Olimpia mottójára, a madáchi idézetre rímel: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Így, ebben a kontextusban nagyon is helye volt ennek az előadásnak a palettán…
