Peeping Tom: Triptych - photo: Virginia Rota
Peeping Tom: Triptichon - fotó: Virginia Rota

Játékba hozott tér, térbe hozott játék

Április utolsó hetének programjai zseniális a táncosok által megjelenített karakterek között kibontakozó kapcsolatokat, alá- és fölérendeltségi viszonyokat a szeretet nélküli emberi kapcsolódások kínzó képét mutatták. Szoboszlai Annamária beszámolója.

Danubia – A vizek tükre

Mivel Ramona Poenaru képző- és előadóművész és Gaël Chaillat színész-rendező előadása, a Danubia – A vizek tükre interaktív darab, ráadásul olyan jellegű, melyben a közönségnek nem igazán van választási lehetősége saját aktivitását illetően (hisz cipőnktől és zokninktól az első percben meg kell válnunk), így alapkérdés, hogy működik-e a nézők bevonására kidolgozott stratégia vagy sem. 

A célt – vagyis a néző játékosságának felébresztését s a már „oldott” közönség végigvezetését a Dunán a forrásától a Fekete-tenger torkolatáig – néhány demizson víz, egy fekete tábla és fehér leplek segítségével igyekeznek teljesíteni empatikus előadóink/játékvezetőink. 

Ezen kívül elemi összetevője az előadásnak a világítás, a trükkösen tovaúszó videokép, a zene, valamint az út állomásaihoz kapcsolódó, különböző nyelveken elhangzó felvételek s más hanghatások. Az előadás felütését jellemző szertartásosság, a vízzel, a Duna „lényével” való ismerkedés a rituális színházzal rokonítaná a darabot, de ez a hatás később háttérbe szorul és csak búvópatakszerűen követi a környezetre, illetve a különböző népek történelemére vonatkozó jeleneteket. Nézőként többek közt belevonódunk a kellemes bécsi keringőzésbe és egy kevésbé kellemes, de harcias énünk megélését lehetővé tevő vizesrongy-bombázásba. A számos ötlettel gazdagított és szimpatikus alapötlet végül inkább dokumentációvá válik, elengedve a Duna menti népek közösségének, a Duna jelentőségének mélyebb, lényegibb átélését – noha az erre irányuló szándék láthatóan nem hiányzott az alkotókból. Mindemellett érdekes, és látványtechnikailag izgalmas előadás a Danubia.

Triptichon

A Peeping Tom Triptichonja, Gabriela Carrizo és Franck Chartier munkája olyan komplex táncszínház, mely bekúszik az ember bőre alá, be az idegrendszerébe, az egész érzékelésébe, és miközben kiereszti sűrű, keserű levét, abszurditása egyben fájdalomcsillapítóként is hat és megmosolyogtat. 

Ebben a világban csak látszólag az emberé a főszerep, valójában ő csak egy eleme a térnek, és kiszolgáltatottja az időnek, a tárgyaknak, melyek mintha maguk is lelkes lényekként lennének jelen: az ajtó magától csapódik be, a törlőrongy tovasiklik vagy kiugrik a kézből, a paplan felpúposodik, mintha testet rejtene. A szereplők és a szituációk/jelenetek mind-mind átjárókként szolgálnak Az eltűnt ajtón keresztül Az elveszett szobából A rejtett padlóig (ezek a Triptichon darabjainak a címei), vagyis egy revolverlövéstől a hotelágyon át egészen a vizek mélységéig. Mintha egy tengerjáró hajón utaznánk – le a tudatalattiba! 

A hét zseniális táncos által megjelenített karakterek közt kibontakozó kapcsolatok, alá- és fölérendeltségi viszonyok a szeretet nélküli emberi kapcsolatok kínzó képét mutatják, mintha a felek tényleg csak annyit jelentenének egymásnak, mint a használat közben a kiömlött vérnek a felmosórongy. 

Az előadást követő pódiumbeszélgetésen rengeteg szó esett a Peeping Tom-koreográfiák filmszerűségéről, a vágás és a szereplőre fókuszálás színpadi megoldásairól, de a képi világ egészéről nem, csupán annyi, hogy a munka elején makettekkel modellezik a teret. Nekem ez az előadás Tim Burton moziit juttatta eszembe, azok kísérteties, gótikus hangulatát, mely bár megremegtet, elrajzoltsága folytán mégsem vehető egészen „komolyan”, már eleve tartalmazza a feloldást. Másrészt ott él a Triptichonban a rajzfilmszerűség: ha leütöttek, fölállsz, ha kinn ragadtál a jeges szélben, akkor az ajtó nyílásakor jégtömbként dőlsz be a meleg szobába. Mindezek a finoman adagolt összetevők teszik, hogy a néző észre sem veszi, de teljesen belefeledkezik a színpadi történésekbe.

Yeled/Shoot me

Az olasz Aterballetto estjén két koreográfiát láthattunk. A Yeled táncosai térdgatyás, térdzoknis, szigorúan gombolt ingbe öltöztetett táncosai a gyerekek közösségének, a gyereklétnek egy erősen uniformizált képét mutatják meg: szabályos térformákba állnak, ha kell, szép egyenes sort alkotnak, egyszerre mozdulnak, de olykor mégis ki-kilógnak a tömegből, hogy aztán egy nyúlfarknyi szólóban mutassák meg magukat, azt, hogy ők miben különböznek egymástól. Mivel azonban ezek az egyéni megszólalások mozgásanyaguk tekintetében nem kapnak a koreográfia egészétől lényegesen elütő megfogalmazást, így kevéssé hatásosak a téma kidolgozásának szempontjából. Az izraeli koreográfus, Eyal Dadon koncepciójában a gyerekek világa látszólag derűs, de vattacukor helyett képzeletbeli fegyvereket tartanak, és angyali mosollyal az arcukon céloznak vele. A darab első perceiben le is zajlik egy párviadal két „gyerek” között, az egyikük elterül, és padlón marad az előadás végéig, miközben a másik sárkánygyíkká változik. Vagy dínóvá. Az édeskés hangulatú zene tompítja azt az érzetet, hogy szörnyecskéket látunk, a mi szörnyecskéinket, akiknek mindennapos dolog a videójáték és a lövöldözés, vagyis a halál. Bizonyos szempontból pimasz egy előadás, felkiáltójelként hat.

Az ez után következő Shoot me mintha direkt folytatása lenne a Yelednek – vagy annak felnőtt változata. A darab felütése egyszerre archaizáló és mai: az előbbi hatást elsősorban az egyetlen láncot alkotó táncosok színpadról is kinyúló sora, utóbbit a kifutók világát idéző pózoló beállások keltik. Az olasz Diego Tortelli koreográfiájában hol keverednek, hol egészen egymásba érnek a klasszikus balett és a modern tánc elemei. A harmadik pozíciós kartartások jól megférnek a „csúnya”, repdeső karokkal, a staccato-szerűen megakasztott mozdulatokkal és az izolációs technikával, melynek révén mintha többszörös energiatartalékot halmoznának föl a testükben a táncosok, gátolva magukat annak leadásában. Ennek a feszültsége kap kiegészítést a Spiritualized-zenétől. Összességében mintha egy mai tánc-imát néznénk.

  • Des châteaux en l’air: Danubia – A vizek tükre
    • Bethlen Téri Színház, 2023. április 28.
  • Peeping Tom: Triptichon
    • Nemzeti Táncszínház, 2023. április 21.
  • Aterballetto: Yeled / Shoot Me
    • Nemzeti Táncszínház, 2023. április 27.

A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült. 

További cikkek
Pajtaszinhazi_eoriszabo-1010275
A Magyar Kultúra Napja tiszteletére a Nemzeti Színház ebben az évben is szélesre tárja kapuit az ország felnőtt színjátszó csoportjai előtt, bemutatkozási lehetőséget adva a legjobbaknak január 27-én és 28-án.
net_Sopron_SZFE_NSZ_szerzodes_eorifoto-4763
A Nemzeti Színház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem a mai naptól erősítik stratégiai partnerségüket, kibővítve azt a Soproni Egyetem számára is.
HTe_Tragédia_foto-KataiJoco_DSC00075
Folytatódik olimpiazáró videósorozatunk, amelynek harmadik részében a táncszínházi műfaj képviselőit mutatjuk be röviden. Nézzék meg összefoglalónkat a táncművészetek olimpiai seregszemléjéről!