A Színházi Olimpia gazdag táncprogramjából Budapest mellett jut a vidéki városokba is. Ezúttal egy budapesti butoh-előadást, egy sepsiszentgyörgyi Shakespeare-átköltés budapesti vendégjátékát és egy olasz társulat szegedi szereplését osztották be egymást követő napokra a szervezők. Turbuly Lilla beszámolója.
Néma üvöltés
A 2019-ben bemutatott HA DÔ-n (a cím magyarul hullámmozgást jelent) nem fogott az idő. Sajnos, mert milyen jó lenne, ha egy letűnt kort idézne, és nem azt kellene látnunk, hogy ma sokkal jobban átérezzük, mint négy évvel ezelőtt. Ez az előadás egy hatalmasra nyitott száj, egy néma, kétségbeesett ordítás a háború, az üldöztetés ellen, a menekülőkért. (A koreográfiát Magyarország előtt már Brazíliában és Németországban is bemutatták.)
Tadashi Endo, a Németországban élő japán butoh-mester és a Bozsik Yvette Társulat közös munkáján meglátszik a ráfordított idő, az a három év, amelynek során együtt dolgoztak. Megtörténhetett az egymásra hangolódás, a magyar táncosok a közös munka során közelebb juthattak a butoh szellemiségéhez, belakták azt a különleges világot, amit Tadashi Endo teremtett időtlenségből, fájdalomból, a kataklizmák megéléséből, a túlélés vagy éppen a túlélés lehetetlenségének megmutatásából.
A keretes szerkezetű műben maga a mester is megjelenik, az ő sokszor mozdulatlan, vagy alig mozduló, súlyos jelenléte adja a kezdetet és a lezárást.
A táncosok ezzel szemben Daniel Maia expresszív, repetitív zenéjére rezegnek, remegnek, hullámzanak. Kiemelt szerep jut a kézmozgásoknak, a felfelé törő karmozdulatoknak, az elbukást és az újra felállást kifejező képeknek. A szinte felismerhetetlenre festett arcok, a megszaggatott ruhák, az elnyíló szájak a korszaktól és földrajzi helyzettől függetlenül, a mindenkori szenvedő embert állítják elénk.
A HA DÔ ritkán látható magas minőséget képvisel, mind gondolatiságát, mind a táncosok teljesítményét tekintve.
Műfű a kanapén
Ha a [email protected] más címet kapott volna, nem valószínű, hogy a nézők összekötnék Shakespeare művével. Ha nagyon szeretnénk, persze ráismerhetünk a báljelenetre vagy a fiatalok nászéjszakájára, de összességében inkább inspirációs forrásnak tekinthetjük az eredeti drámát. Frenák Pál – és itt a színlapot idézem – „a belső, emocionális-érzelmi síkon végbemenő tragédiával foglalkozik (…), a fiatalok a fogyasztói társadalom által eltorzított vágyaikba és illúzióikba vannak bebörtönözve”.
Frenák Pál az M Studio három táncosával dolgozott, a tér közepére pedig egy hatalmas, műfűvel fedett zöld kanapé került. Ettől a színpadképtől a munkáit valamennyire is ismerő nézőben azonnal felidéződik az InTime piros kanapéja és szerelmi háromszöge. Frenák nyilván rájátszik erre az asszociációra. Ami ott valódi szenvedély volt és egy valódi kanapé pirosa, itt kaotikus kapcsolatok szövevénye és a műfű mű zöldje.
Ebben a világban Júlia legalább annyira ki van szolgáltatva a nőkkel kapcsolatos sztereotípiáknak és a férfivágyaknak, mint az eredetiben a társadalmi közegnek és a családi háborúskodásnak. A férfiak maszkot viselnek, szerepeket vesznek fel és tesznek le. Nincs harmónia, csak görcsös akarás – ezt tükrözik a diszharmonikus, hirtelen, szögletes mozdulatok, a női test kitettsége. Az előadás sokáig zavarba hozóan nem reflektál arra, amit megmutat, és ez a nézőben azt a kényelmetlen érzetet keltheti, hogy amit látunk, az így nem nagyon különbözik attól a bizonyos, a fogyasztói társadalom által sugallt, testre redukált nőképtől. Az előadás utolsó részében aztán szerencsére érkezik reflexió, megcsillan az irónia is.
Az M Sudio táncosai fegyelmezetten és alázattal járják a frenáki iskolát, különösen igaz ez Balázs Judithra.
Ívek és szögletek
Az MM Contemporary Dance Company két koreográfiát hozott Szegedre. A város és az olasz társulat közötti összekötő kapocs Enrico Morelli, aki korábban már több alkalommal dolgozott együtt a Szegedi Kortárs Balettel. Ilyen közös munkájuk volt a Coppélia, az Orfeusz és Euridiké vagy a Moderato Cantabile. A most vendégszereplő ELEGIA_care landscapes eltérően az előbb említettektől, nem „történetmesélő” balett. Bár a színlap szerint az emberi kapcsolatok ábrázolása és a saját út, az identitás keresése a fő témája, ha a néző nem horganyozza le a fantáziáját a színlap által megadott cölöpökhöz, sok minden mást is beleláthat, de nézheti tiszta táncként is. Az ELEGIA leginkább a legutóbbi, szegedieknek készült Morelli-koreográfiához, a Boleróhoz hasonlítható.
Ez utóbbi megközelítésben talán az áramlás, a táncosok és a mozdulatok szögletek nélküli „egybefolyása”, a kettősök, hármasok, négyesek folyamatos átrendeződése a koreográfia meghatározó eleme. Ez a folyékonyság egy ponton erőteljesebb kavargásba vált, majd visszacsendesedik.
A zenei anyag egy részében olasz nyelvű szövegtöredékek is elhangzanak. Fordítás híján nem tudni, hogy ezek mennyit tesznek hozzá a látványhoz, egy visszatérő kifejezés, a „mio corpo” (testem) azonban összekapcsolódik a jelmezek által sugallt gondolatkörrel. Távolról nézve csak találgattam, vajon a táncosok áttetsző dressze mutatja-e meg a csontozatot, vagy erre festékkel is rásegítettek, a fotókon azonban látszik, hogy ezek bordákat, izomkötegeket jelző rávarrások a jelmezeken. Összességükben ezek a jelek a testnek, a fizikumnak való kiszolgáltatottság képzetkörét is behozzák az előadásba. A nyolc táncos magas szinten és teljes összhangban létezik a csillagokkal kivilágított térben, ebben a szépen kimunkált, kiegyensúlyozott koreográfiában.
Az est második felében Mauro Bigonzetti munkáját, a címadó Balladot (Ballada) láthattuk. Míg az ELEGIA valóban elégikus hangulatú, a Ballad esetében ne gondoljunk sötét, homályos történetre vagy hangulatra! Sőt, ezt az 1980-as éveket felidéző, retro hangulatú koreográfiát a színek és a lendület jellemzi. A színes jelmezek egy vintage-butik kínálatát idézik. A táncosok olyan, nyilván számukra ismeretlen időkbe visznek vissza bennünket, amikor még az emberek legfeljebb egy könyvvel vagy egy jojóval a kezükben sétálgattak az utcán, nem pedig hallgatóval a fülükben, és telefonnal a kezükben.
A 80-as évek nyilván máshogy nézett ki Olaszországban, mint nálunk, de azért a hazai nézők is jól tudtak kapcsolódni ehhez a sok helyen ironikus, időnként humoros kavalkádhoz. Ha az ELEGIÁt a lekerekítettség és a szinte észrevétlen áttűnések jellemezték, itt a szögletesebb, hirtelen mozdulatok kapnak főszerepet. A lábak és karok földhöz csapódása, a hason fekvésből ívként magasba emelkedő test, majd annak visszahanyatlása visszatérő eleme a koreográfiának.
A szegedi közönség nagyon jól fogadta ezt a kétpólusú estét. Távolról érkező vendégként jó volt látni, hogy – nyilván elsősorban a Szegedi Kortárs Balett több évtizedes működésének köszönhetően – mennyire nyitott erre a műfajra.
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült. 
