A Magyar Állami Népi Együttes a TÁNCszínTÉR Fesztiválon a Naplegendával lépett fel. A címéhez illően legendássá vált előadást 2000 júniusában mutatták be, azóta kisebb megszakításokkal folyamatosan az együttes műsorán van. Kutszegi Csaba Mihályi Gábor rendező-koreográfussal beszélgetett, aki – különböző pozíciókban – szintén jó két évtizede vezeti az együttest. Szó esik a Színházi Olimpia és a tánc kapcsolatáról, világzenéről, világtáncról, valamint a Naplegenda jövőjéről is.
– Érezhető a színházi olimpia szellemisége a TÁNCszínTÉR Fesztiválon? Ha a műsorra nézek, azt gondolom: ha valahol igen, ezen a fesztiválon tényleg különböző nemzetek, kultúrák találkoznak…
– Én is ezt tapasztalom, úgyhogy határozottan állíthatom, jelen van a szellemiség, létrejött a párbeszéd. Különleges, nem szokványos előadásokat igyekeztünk meghívni. Igaz, mindegyiknek a kiinduló alapja a hagyomány, a tradicionális néptánc, de a táncalkotók mindegyikben más-másféle innovációval igyekeznek megközelíteni a témát, vagy a maguk módján kitágítják a hagyomány fogalmát, és egyfajta plusz dramaturgiát helyeznek az előadásba. Ez utóbbinak talán a pozsonyi Ifjú Szivek Táncszínház előadása, a Hontalanítás volt a legszebb példája, amely a felvidéki magyarság részleges kitelepítésének, ennek a tragikus történetnek állít emléket. Meghívtuk a spanyol Compañía Flamenca de Sevilla táncegyüttest, ők ugyan egészen máshogy, de szintén kitágítják a hagyomány fogalmát. A meghívásukban persze az is közrejátszott, hogy a flamenco világszerte sokadik reneszánszát éli. És nekünk is van egy kiváló flamenco-táncosnőnk, Pirók Zsófi, akinek sok barátja, ismerőse van a spanyol együttesben is, az ő segítségükkel sikerült megszerveznünk a vendégszereplésüket. És idetartozik a Magyar Állami Népi Együttes Naplegendája is, amely igaz, már 23. évébe lépett, de mégis talán mindmáig képes valamilyen új képet megmutatni a hagyományról. Azt gondolom, a mi táncfesztiválunk kifejezetten jól illeszkedik a 10. Színházi Olimpia sokszínűségébe, és amennyire tudom követni az Olimpia eseményeit, abból az látszik, hogy ez egy hatalmas és nagyon jelentős kulturális rendezvénysorozat.
– A záró napon a török Karagöz Folk Dance a magyar Török Tilla Folk Experience-szel, a különböző népdalokat egyénien feldolgozó népi énekessel és zenekarával lép fel, a Törökország hét vidéke című műsort hozták. Ők hogy kerültek képbe?
– Az előadásukat előzetesen csak felvételről láttam, a török nagykövetség ajánlotta nekünk. Érdekes, erőteljes és egzotikus az előadásuk, van benne férfi keménység, női líraiság, a világon mindenfelé szeretik a produkciójukat.
– Mint a Magyar Táncművészek Szövetsége elnökét is kérdezlek. Mi a véleményed arról, hogy először most nálunk, a tánc is része lett a Színházi Olimpiának?
– Én ennek természetesen nagyon örülök. Igazából azt nem értem, hogy eddig miért nem volt része. Mondják, hogy a 20. század a film művészete volt. Egyetértek vele, csak hozzáteszem: meg a táncé. Akár a néptáncra, az amerikai modern táncra, a német expresszionista táncszínházra vagy a mai kortárstáncra és kortárs balettra gondolok, úgy vélem, hogy a századnak ezek a meghatározó táncirányzatai nemcsak regionálisan, hanem világszerte komoly hatással voltak a színházra, a társművészetekre, kultúrára. Úgyhogy rendkívül üdvözlöm, hogy így lett, és ennek így kellett lennie. A vidéki színházakban is rendre alakulnak a tánckarok, ez azt is jelenti, hogy a színházi rendezők is kívánják a táncot, már alapvetően gondolkodnak – különböző stílusú – táncokban, mozgásokban.
– A Naplegenda azért is volt szerencsés választás részetekről, mert van benne egy fontos – mondjuk így! – tartópillér vagy vivőanyag, a világzene. Ennek a valaha szebb napokat is megélt jelenségnek vagy stíluskategóriának alapvető lényege a befogadás, a különböző nemzetek zenéjének, zenei motívumainak felhasználása, közös műalkotásba integrálása. Ha valakitől érdemes megkérdezni, hát, te vagy az: a világzenéhez hasonlóan miért nincs világtánc is?
– Jó kérdés, és én soha nem mondanám azt, hogy nincs, és nem is lesz soha világtánc. Akármennyire is különböző, egzotikusnak tetsző táncokat ismerhetünk a világon, de a tánc azért mégis egységes emberi kultúra, a mozdulatokat a világon mindenhol nagyon hasonló emberi gondolatok, érzések irányítják. Persze a nemzeti karakterek, a kor, a társadalmi beágyazottság, a divat, a különböző földrajzi régiók sajátosságai különbözővé is teszik a táncokat, de lehet, hogy a jövőben lesznek koreográfusok, akik a közös, ősi alapokat próbálják majd megkeresni. Nem lesz könnyű dolguk. Amikor a Naplegendát bemutattuk, engem bizonyos szakmai körök máglyára akartak vetni ezért a „csínytettért”, miközben a világzene már ezerrel dübörgött a világban. Nem véletlenül fordultunk akkor ebbe az irányba, hiszen láttuk, hogy más nemzetek milyen sikereket értek el vele a világban. Éreztük – kimondom a szót bátran –, hogy ebből gusztusos show-t is lehet csinálni. Úgy, hogy a körítés ne l’art pour l’art legyen, nem a jelenség önmaga-fényezése, hanem igényes, színvonalas művészi tematika vezérelje a színpadon látható történéseket.
– A Naplegenda zenéje nem eredeti, „tiszta forrásból” gyűjtött népzene, hanem Nikola Parov zeneszerző világzenei kompozíciója. Mégis különböző nemzetek autentikus néptáncait járják rá a táncosok. Hogy lehetett ezt összeilleszteni?
– Valamikor a kilencvenes évek végén kezdődött, amikor kimentem Londonba megnézni azt a világzenei show-t, amelynek teltházas, nagyon sikeres előadásán hetente nyolcszor Nikola muzsikált. Rögtön elkezdtük tervezgetni, hogy csináljunk „a magunkéból” valami hasonló jót, aztán már itthon is éjszakákat beszélgettünk át.
– Az előadásban a különböző tájegységek magyar táncai mellett vannak délszláv kólók, román caluser, keringő… Kifejezetten megmondtad Nikolának, hogy hol milyen táncokat és annak megfelelő ritmusképleteket, motívumokat akarsz?
– Persze. A szerkezet alappilléreit egyeztettük.
– A gusztusos show jelzős szerkezet nagyon illik a darab végére. Frenetikus, lehengerlő show-végi táncokkal éritek el a tomboló sikert, de az ismétléseket rövid, lírai visszatekintő kis részletekkel is tagoljátok, újabb és újabb szépséggel lenyugtatjátok a közönséget, hogy utána újra felpörögjön a tombolás. Összességében a nézőnek az a benyomása, hogy valamilyen finom, érzékeny, de orbitális táncünnep részese.
– Ha így élted meg, nagyon örülök neki, köszönöm a szakvéleményedet. Egyébként ezt a több mint húszéves koreográfiát az elmúlt két-három évben – főleg a világjárvány miatt – nem tudtuk játszani. És most, hogy a TÁNCszínTÉR Fesztiválra elővettük, elgondolkodtam azon, hogy megérdemelne egy kis ráncfelvarrást. Semmilyen nagy változtatást nem tervezek, csak egy kicsit feszesebbre fűzném a szerkezetet, hogy jobban megfeleljen a mai igényeknek, és tovább is meg tudja őrizni a kortalanságát, az időtlenségét.
Kutszegi Csaba interjúja
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
