Christoph Marthaler svájci rendező prózai előadásaiban is mindig nagyon fontos helyet foglal el a zene és a szereplők maguk is tevékeny részesei a zenei világnak. A Színházi Olimpiára meghívott A sírás (A sejtés) / Das Weinen (Das Wähnen) a marthaleri életművön belül még inkább a zeneiség irányába mozdul el, furcsamód épp az előadás alapjául szolgáló Dieter Roth szövegeknek köszönhetően. Orbán Eszter beszámolója.
A neodada-fluxus mozgalomhoz közel álló Dieter Roth úgy gondolta, hogy minden lehet művészet: jegyzetfüzetek, munkaasztalok, telefonok, sőt még egy barátja múzeumnak eladott konyhája is, de „semmi sem fontosabb, mint az írás […] A mondatok formálása.” Christoph Marthaler szerint Roth „mániákus író, zseniális apokaliptikus szövegek szerzője”. A német-svájci művész világa rezonál a rendező világára, aki produkciójához abból a szó-művészeti versgyűjteményből merít, amit Roth 1980 körül ajándékozott neki: Das Weinen. Das Wähnen. Tränenmeer 4 (Sírás, Sejtés, Könnytenger 4). Ahogy a német cím – és a különösen jól sikerült magyar fordítás – is mutatja, itt a szavak, azok hangzása és az egymás mellé kerülő szavak közti apró különbségek adják a jelentés és a hangzás gerincét.
Az előadás tere egy steril gyógyszertár, ami szintén egy Marthaler-Roth találkozás hagyatéka: a két művész egy bázeli patikában találkozott össze, ahol Roth úgy fogalmazott, hogy az írás „mindannak a mellékhatása, amit a mindennapi életben tesz.” Ez az emlék és ez a kijelentés vezette a rendezőt ehhez a térhez, ami a munkafolyamat során egész új jelentéstartalmat is magára vett, ahogy a főpróbahéten berobbant a covid, és a főpróba napján elrendelték a lezárást, igy az első előadás több hónapos szünet után kerülhetett (addigra maszkba bujtatott) nézők elé.
Az előadásban öt színésznő és egy olykor megjelenő, de a térből „kiűzettetett”, hosszú ideig csendes férfi szkeccsszerű jelenetekből épít egy részleteiben szórakoztató, de összességében a nézők nagy része számára zavarbaejtően „üzenet nélküli” előadást. A staccato szókitöréseket, alliterációkat, hiányos mondatokat vagy párbeszéddarabokat, egyszóval a verbális játékokat – mint pl az Eibrecher-Einbrecher (tojástörő-betörő) szópárra épülő szövegrészt és társait – a németül beszélő közönség értékelni tudta, de ahhoz, hogy a közönség egésze részese lehetett az előadásnak, gratulálni kell a felirat fordítójának.
És megintcsak vissza kell csatolnunk az előadás marthaleri alapelvéhez, ami nagyon finom átmenetet követel a beszéd és az énekelt szöveg között: ha zeneműként fogjuk fel az előadást, ahogy az sok gesztusból érvényesnek látszik, akkor az impresszióinkon túl nem biztos, hogy konkrét jelentést kell keresnünk a jelenetekben.
A ritmus és a humor uralkodik, a rendező kiváló zenészként irányítja a szavak és testek különleges balettjét. A tárgyak néha önálló életet élnek: a mérleg számlálója el-elszabadul, a vízautomata elkóborol. Kavarognak a nyelvek is: német, olasz, francia, angol, egy kis svéd talán. A Roth-i/marthaleri üzenet, ha van ilyen, talán a mellékhatások hosszas felsorolásában fogható meg: ha az élet ez a patika, akkor nem véletlen, hogy az itt beszerezhető gyógyszereknek csak mellékhatásai vannak.
Az előadás sok zenei allúzióval él. De nem lehet elvárás, hogy minden néző felismerje az előadás elején hosszan leltározó nők énekében a Figaro házasságából a „Se vuol ballare il signor contino” kezdetű ária részletét, ami ráadásul nem is a mű eleje, ahol Figaro épp számol, tehát jobban köthetnénk a leltározás aktusához. De ha jól figyelünk, sok zenei utalás erősen kapcsolódik a könnyekhez: Mozart Lacrimosaját éneklik újra és újra, a főnöknő elénekli a Crying in the Raint az Everly Brotherstől, majd megszólal a Hattyúk tava, ahol ugye a tó a hattyúkká változott lányok könnyeiből áll. De mindez nem sírást, hanem nevetést okoz.
A furcsa férfi azért legalább egyszer elvarázsolja a nőket, akik az új jelenetre visszatérve maguk is – mint később látjuk, köpenyüket kiforditva – a férfi pepita öltönyének mintáját magukra véve kezdenek bele egy horror-Piroska történet elmesélésébe. Majd a következő jelenetben, miközben a férfi angolul ismételget egy szöveget, amiben 1-7 tárgy egymásra rakását “kéri”, a “zenemű” kiteljesedését a nők szemüvegtörlésének megkomponált ritmikája adja meg.
Végül a férfi, aki korábban minden alkalommal, amikor rááll a mérlegre, súlytalannak (éterinek?) bizonyul, hisz a kijelző nem mozdul el a nulláról, gyógyszertári Krisztusként, a patika zöld keresztjét vállán cipelve jelenik meg, hogy végül összeomoljon (annak, és talán a korábban felsorolt mellékhatásoknak) a súlya alatt, miközben a nők egyenként dobálják le a polcokról a gyógyszeresdobozokat. Betelt a leltár, a dobozok puffanása esőt – vagy ha úgy tetszik – kozmikus sírást idéz.
