Theodor Cristian Popescu román színház- és filmrendező a 10. Nemzetközi Színházi Olimpia keretében tartott workshopot az SZFE-s I. és II. éves rendező szakos hallgatóknak. A művésszel Hegedűs Kata beszélgetett.
– Milyen volt a közös munka az SZFE diákjaival?
– Nagyon jók voltak a tapasztalataim az önök iskolájában tanuló diákokkal. Az első és másodéves rendező szakos hallgatóknak néhány nap alatt sikerült önállóan tereket és színészeket találniuk, és egy valós álmon alapuló kísérleti színházi darabot próbálni és bemutatni, az érzéseket és nem a pszichológiát helyezve előtérbe. Ennek eredménye a 7 “álom” végső előadása lett, 7 térben, egyenként 7 perc 7 másodperces időtartamban, amelyeket 7 alkalommal egymás után, egy-egy néző számára mutattak be. Ezt a műhelymunkát egy héttel korábban ugyanígy tartottam a bécsi Max Rheinhardt szemináriumon, és Budapesten is nagy sikert aratott.
– Idén nyáron a bukaresti Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem tizenegy másik nemzetközi művészeti egyetemmel együtt vesz részt a Madách Projektben. Mi a véleménye a Madách Projekt nemzetközi együttműködésről?
– Úgy vélem, hogy nagyon különleges helyzet, hogy a bukaresti egyetem, ahol tanultam és jelenleg tanítok is, bekapcsolódott ebbe a nemzetközi együttműködésbe. Biztos vagyok benne, hogy ez a tapasztalat minden résztvevő egyetem hallgatóinak és professzorainak hasznára fog válik.
– Az Egyesült Államokban szerezte a rendezői mesterdiplomáját, mi a fő különbség az amerikai és az európai rendezési struktúrában?
– Véleményem szerint az európai rendezői hagyomány bizonyos értelemben jobban bízik abban, hogy a néző képes követni a nehéz művészi diskurzusokat, és nem annyira a kereskedelmi célokra összpontosít, mint az amerikai. Ettől eltekintve mindannyian egy nagy család vagyunk, és a művészetünkön keresztül próbálunk kapcsolatot teremteni a társainkkal, akik ugyanabban az időben élnek ugyanazon a bolygón.
– Hogyan látja a színház jövőjét?
– A színház az egyetlen olyan művészet, amely megköveteli az élő emberek egyidejű jelenlétét ugyanabban a teremben, ugyanabban az időben. Az összes többi művészet nélkülözheti ezt a követelményt, de a színház nem. Amíg megmarad az igényünk arra, hogy érezzük egymás élő jelenlétét, addig a színháznak van jövője. Azon a napon, amikor ez az igény megszűnik, a színház természetes halált hal.
