Olivier Py francia rendező Európa egyik legrangosabb színházi szemléje, az Avignon-i Fesztivál egykori igazgatójaként érkezik Budapestre a 10. Színházi Olimpia keretében, hogy saját Hamlet-értelmezését vigye a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége elé. Az Apropó, Hamlet! június 13-i formabontó előadása kapcsán az emberi létezés shakespeare-i kérdései mellett Franciaország legrégibb színházi fesztiváljának titkairól is faggattuk a művészt.
– Ha jól tudom, több mint 20 éve volt utoljára Magyarországon. Őriz valamilyen emléket?
– Valóban nagyon régen látogattam Magyarországra. Azt hiszem, 1988-ban, de még biztosan a berlini fal leomlása előtt. Arra emlékszem, hogy Budapest mellett több városban, talán Szegeden és Debrecenben léptünk fel. A világ azóta nagyot fordult maga körül, ezért örülök, hogy most újra eljöhetek, ráadásul a 10. Színházi Olimpia égisze alatt.
– A 10. Színházi Olimpiára a saját Hamlet-feldolgozása kapott meghívást. Hogyan született a darab?
– Engem mindig is foglalkoztatott a Hamlet-téma, amiről egy könyvet is írtam. Rendszerezni szerettem volna azt a diskurzust, amit Shakespeare drámája jelentett a 20. századi filozófia számára. Olyan gondolkodók foglalkoztak ugyanis vele mint Sigmund Freud, Nietzsche vagy a franciák közül Lacan és Deleuze. El akartam mondani mindazt, amit a legnagyobbak gondolnak a darabról. Újrafordítottam a művet, azt viszont csak később határoztam el, hogy megrendezem, méghozzá úgy, hogy ne a cselekmény, de az etikai kérdések álljanak a középpontban.
– Sok rendező mintha tartana attól, hogy színre vigye a darabot. Valóban létezik egyfajta újítási kényszer?
– A kérdésre a válasz magában az előadásban van. Mitől van az, hogy nemcsak évtizedek, de évszázadok óta a Hamlet a világ egyik legismertebb drámája? Mitől van az, hogy ebből a darabból származik a világ egyik legtöbbet hivatkozott mondata, amelynek könyvtárnyi irodalma van? Én nem újítani akartam, hanem egyrészt felmutatni, hogy miként és hogyan készteti gondolkodásra Shakespeare klasszikusa az emberiséget, másrészt, hogy én magam hogyan látom ezt a problémakört.
– Újrafordította a szöveget és csak bizonyos részeket használt fel. Miért volt erre szükség?
– Attól függetlenül, hogy tényleg ez a Shakespeare-mű az európai kultúra egyik alapköve, hiszen tudtunk nélkül formál minket, mégis nagyon kevesen értik. Nem igazán van olyan nagy formátumú politikus, író, költő vagy gondolkodó, aki élete során ne szembesülne a hamleti problémával, ami sokszor része a mindennapi kis csatáinknak is, még ha nem is tudunk róla. Mint már említettem, számomra nem a cselekmény volt a fontos, hanem az emberi és az etikai tényező. A darabot a Színházi Olimpia keretében is szabadtéren játsszuk, mindössze négy színésszel, ahogy eredetileg is. Igazság szerint ez az első szabadtéri munkám, mely bár humorral szőtt, de súlyos és erőteljes, amit hosszú workshop keretében megvalósított műhelymunka előzött meg. Az előadás során a ‘lenni vagy nem lenni’ kiinduló mondat a szó legnemesebb értelmében transzformálódik hétköznapi kérdéssé, melyre mindenki maga adja meg a választ.
– A darab Avignon-ban, Európa egyik legrangosabb fesztiválján debütált, melynek évekig igazgatója volt. Milyen tapasztalatokat szerzett?
– Avignon egy fantasztikus hely, ahol kerek tíz évet tölthettem. Életem legmeghatározóbb időszaka volt ez, hiszen az évek alatt nagyjából négyszáz színpadi alkotóval dolgozhattam és körülbelül tízszer ennyi fellépő fordult meg itt. Ha európai színházról van szó, akkor szerénység nélkül mondhatom, hogy ebben az Avignon-i Fesztivál jár az élen, amit elsősorban a közönségnek köszönhetünk. A fesztivál gyakorlatilag minden előadása szó szerint teltházzal megy, legyen szó bármilyen műfajról, vagy formabontó produkcióról. Az avignon-i közönség olyan nyitott és hűséges, hogy azt kell mondanom, hogy nem is a pápai palota, vagy a Saint-Bénézet-híd a város igazi kincsei, hanem ők.
– Mi lehet a titka ennek a nyitottságnak és hűségnek?
– Azt hiszem, hogy fontosak az egymásra hatások. Az avignon-i a legrégebb óta működő kulturális fesztivál Franciaországban, ami 1947-ben, nem sokkal a II. világháború után indult. Egy ilyen seregszemle elengedhetetlen, hiszen felmutatja nem csak egy adott nemzet művészeti értékeit, de egy olyan nemzetközi kulturális környezetet is, amely meghatározó viszonyítási pont lehet. Az, hogy hogyan alakul ki egy fesztivál presztízse, csakis öngerjesztő folyamat lehet. Egy meghatározó előadás önmagától is bevonzza a nézőt, aki aztán, ha nem csalódik, biztosan visszatér majd. Ugyanez érvényes a művészekre, és ez teszi lehetővé azt is, hogy egy avignon-i szereplés ma már rangot jelent, a minőség egyértelmű garanciáját. Avignon-ban már a részvétel is a dobogó felső fokát jelzi, csakúgy mint a Színházi Olimpia esetében.
– És mi a helyzet a finanszírozással?
– Az üzlet megöli a kultúrát. Nem csak Franciaországban, de bárhol a világon. A művészetnek szüksége van a támogatásra, de félreértés ne essék, mert az, hogy az Avignon-i Fesztivál kitüntetett helyzetben van, hogy nincs veszélyben a működése, nem valamiféle kegyelmi állapot, hanem csakis a közönségnek és a társadalomban rejlő energiáknak köszönhető. Azoknak a nézőknek, akik tudják, hogy kultúra nélkül nincs emberiség, nincs demokrácia és akik minőséget, életre szóló pillanatokat kapnak cserébe.
– Amint tudja, az idei Színházi Olimpia szimbóluma egy bárka. Ha tehetné, átmentene valamit ezen a bárkán a jövő számára?
– Ha csak a shakespeare-i életművet magunkkal tudnánk vinni, én már elégedett lennék.
Az interjút Ur Máté készítette.
