Kutszegi Csaba ezúttal a rijekai balettművészek Rómeó és Júliáját, a Mutdance Company Bemutját és a Barcelona Flamenco Balett Luxurîa című előadását látta a 10 Színházi Olimpia keretében.
Nem okozott csalódást a Pécsi Balett vendégeként a rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház Balettegyüttese Jiří Bubeníček Rómeó és Júliájával. Sőt! Amint az várható volt, különleges, mai látásmódot tükröz a feldolgozás, amelynek legfőbb értéke a koreográfus kifejező, expresszív, kortársbalett-táncnyelve – és a szereplők sokféle személyisége.
Már a szereposztásban olvasható, különböző nemzetiségű nevek láttán azt gondolja az ember, hogy egy „nemzetek feletti” Rómeó és Júliát fog látni, és ebben a várakozásában sem csalódik. Bubeníček sem a (történelmi) korral, sem a szerepkarakterek Shakespeare óta megszokott életkorával nem törődve, a ma emberének beszél – a ma emberéről.
Júlia a bálban még egy hebrencs, folyton vigyorgó bakfislány, hirtelen szerelemre lobbanása Rómeó iránt leginkább abban mutatkozik meg, hogy állandóan csókolózna. A szintén váratlanul nagylángra gyúlt fiatalember ebben persze benne van, sőt, már az „erkélyjelenetben” „többet is kívánna”, erre a lírai kettősük mozgásanyagába belesimuló néhány, finoman obszcén elemből következtethetünk.
A koreográfia szerkezete, dramaturgiája egyébként hű Shakespeare-hez és a zeneszerző Prokofjevhez is (a nem is kicsit megvágott, szerkesztett zenei anyagban az egyes konkrét jelenetekre komponált tételek jórészt „a helyükön maradnak”). Rómeó barátai, Mercutio és Benvolio markánsan mai srácok. Bár jóindulatú gyerekek, unaloműző szórakozásaik tele vannak frivol poénokkal, Főleg Mercutio sokszor kifejezetten maga keresi a bajt, „az ellenséges banda” esti rendezvénye is inkább buli, mint bál. A hiperaktív paródiamester főleg Tybalt, a másik bandavezér hergelésében nagymester, ez irányú tevékenységével meg is alapozza rendesen elkerülhetetlen, tragikus sorsát.
A koreográfus utal két, divatos 20-21. századi értelmezésre is (nyilván korunkra jellemzőnek gondolja): Mercutiót Rómeóhoz nemcsak baráti, hanem annál gyengédebb érzelmek is fűzik, ahogy Capuletnét sem csak anyai hevület fűti, amikor unokaöccsére, Tybaltra gondol. Capulet úr hitvese egyébként egy farkasétvágyúnak tetsző, sudár termetű, gyönyörű vamp (Júlia valójában csak azért tűnik a lányának, mert majd’ egy fejjel kisebb nála).
Mindez persze minden bizonnyal azért is alakult így, mert a rijekai balett-társulat fiatal együttes. De a szerepek megfiatalítása szerintem kicsit sem zavaró (ki is lehetne találni rá különböző magyarázatokat, de felesleges), a Dada, sőt még Lőrinc barát is „a bandával” egykorú fiatal – és ez mindkét esetben érdekesebbé teszi, dinamizálja a történetet.
Hogy miért feszül egymásnak a két ellenséges csoport? Szerintem „csak úgy”. Megszokásból. Vagy mert a fiatalok eltanulták a szüleik generációjától… Vagy mert a génjeinkben van? A feszültség okaira konkrét utalásokat én nem találtam az előadásban (pedig a délszláv régióban nem kellene sokáig kutakodnom utánuk), de az biztos: a szerelmes fiatalok Bubeníček balettszínpadán sem csupán azért választják a halált, mert nem akarnak másé lenni, hanem mert rohadtul elegük van ebből hazug, érdekek vezérelte, agresszív világból.
Júlia, zsebében a Lőrinctől kapott titokzatos szerrel, amelytől azt reméli, hogy kicselezheti az adott helyzetet, és kiszabadulhat, elmenekülhet ebből a világból, hatalmasat vívódik. Nem tudja higgyen-e, hihet-e, bízhat-e (legalább Lőrincben). Végül a szabadság reményét választja. Megküzd a választásáért, de elbukik, mert nem lehet meglógni a világból. De minden kor és színpadi műfaj (jól megrajzolt) Júliája valahogy azt sugallja, hogy majd az utána következőnek sikerül…
A rijekai Rómeó és Júlia táncban erős, érdekes, elgondolkodtató, sőt felkavaró előadás. Persze nem hibátlan. Szerintem a koreográfia nincs rászorulva arra, hogy két színész időnként (a legtöbbször Shakespeare drámarészleteivel) verbálisszövegeléssel lendítsen a dolgok menetén, és a vetítések is nekem többnyire erőltetettnek, olykor feleslegesnek tetszettek.
Rijekától Szöul földrajzi távolságban is elég messze esik, a két ország, Horvátország és Dél-Korea kultúráját, színház- és táncfelfogását pedig tényleg egy (vagy sok) világ választja el egymástól. A Mutdance Company Bemut című előadását nézve, a legfőbb tanulság számomra az, hogy azt egészen máshogy kell nézni (már a nézni szó sem jó itt), mint például a horvátok Rómeó és Júliáját (vagy bármelyik) európai Shakespeare-feldolgozást.
Mi, európaiak, ha színházban táncelőadást nézünk, kényszeresen meg akarjuk fejteni, hogy mi történik a színpadon. Még akkor is, ha elvont, cselekmény nélküli koreográfiát látunk, legyen az neoklasszikus balett vagy kortárstánc. Még az se nagyon tud eltántorítani a kulturálisan erőteljesen belénk szocializált szokásunktól, ha az alkotó a darab ajánlójában határozottan felhívja a figyelmünket: ne keressünk történetet, hagyatkozzunk az érzékeinkre és az érzéseinkre, engedjük szabadon hatni ránk a mű keltette hangulatot.
A távol-keleti (vagy konkrétan: buddhista) létfelfogásban nevelkedett, több ezer éves tradíciókból táplálkozó befogadónak minden bizonnyal egy szóval sem kell elmagyarázni, hogy a Bemut első, Revealing Breath II című tételéhez hogyan viszonyuljon.
Az európai színházlátogató érdekes, egzotikus kuriózumként tekint a buddhista szertartástánc szellemiségére, és még ha lenne is benne igény, hogy engedje magát bevonódni a szertartásba, nem tudja pikkpakk sutba dobni műélvezői szokásait és a színházban elvárt viselkedésmódok feszélyező hatását. A hivatásos műélvező pedig elkezd szakmai szemmel szemlélődni (ezt a szokást nekem sem könnyű levetkeznem), és mondanom sem kell: a beinduló, folyamatos kritikai-elemző értékelés sem barátja a szeánszban feloldódásnak.
Kritikusként a következő megfigyeléseket tettem az előadáson. A Mutdance Companynak nem célja, hogy attraktív, bravúros tánctechnikával ovációt csaljon elő a nézőiből, a 14 táncosnő folyamatos, leginkább visszafogottként jellemezhető, finoman koordinált mozgása viszont igen alaposan ki van dolgozva, belülről erőteljes és hatásos.
Felszínesen megítélve, kortárstánc-együttesnek vélném a társulatot (az előadáson nem hordtak tradicionális népviseletet, viszont kortársszínházi eszközöket és jeleket használtak), ám minden mozdulatból, tettből, gesztusból, valamint a kísérőzenéből és az elektronikus hangzásokból is – folyamatosan és érezhetően – áradt a hagyomány. Nem tisztelték és ápolták a hagyományt, hanem kortárs művészekként a legtermészetesebb módon benne voltak.
Az első tétel közepe táján tudatosan elkezdtem leállítani magamban a kritikust (persze ez nem megy egy csapásra). Már azért sem, mert észre kellett vennem, hogy a fokozódó hatást ügyes látványelemek is segítik, ha nem is történt az idáig semmi verbálisan megfogalmazható, mégis egyértelmű, hogy valahonnan eljutottunk valahová.
Hogy valóban felfelé, az univerzum szellemisége felé haladtunk-e, azt én nem tudom megmondani, de abban biztos vagyok: mindaz, amit a táncosok műveltek, minden, amit láttam és hallottam, velem történt meg, bennem játszódott le. És közben nem is éreztem magamat egyedül, mert egy közösség tagja lettem.
Mindez csak úgy történhetett meg, hogy az előadás (minden nehezítő körülmény ellenére) alaposan beszippantott. Az első felvonás második részében, amely a 101% címet viselte, úgy éreztem, az első rész folytatását látom (pedig a két tétel koreográfusa nem is ugyanaz), mindenesetre egy, még az előbbi végén történt erős fényeffektus után és következtében az a bizonyos közösség (velem együtt) más létállapotba került. Megint csak találgathattam, hogy vajon hol vagyok, míg végül rájöttem: teljesen mindegy, hogy minek nevezem éppen az állapotomat, léptem-e valóban egy szintet felfelé, a lényeg: hogy vagyok. Hogy csodálhatom, és tényként észlelhetem a világomat, amelyben élek. (Zárójeles megjegyzés: a távol-keleti színház nem a Nagy Egók tündökléséről szól.)
A második felvonásban A válaszom című tételt játszották, amely koreográfia – a szerzői ajánlóból kihámozható gondolatiság szerint – tulajdonképpen a tánc értelmének, lényegének miértjére keresi, adja meg a választ. Ha e válasz értelmét szavakkal le tudnám írni, nem lenne értelme színpadon táncolni. De az előadáson a válaszadás megtörtént, szerintem tudatos építkezés végén.
A koreográfia utolsó előtti pillanataiban zárt csoportba rendeződtek a hagyományos papírból készült elefántcsont ruhákba bujtatott táncosnők, és néhány másodperces, talán félperces, csoportos, kaotikusnak tetsző közös, friss rebbenésük közben úgy éreztem, sőt, biztos voltam benne, hogy értem a tánc lényegét. Persze hogy mi az, sem akkor, sem most, még magamnak sem tudtam, tudom megfogalmazni. Viszont a felejthetetlen fél perc hatására megerősödött bennem: ha táncot nézek, nem kell mindent értenem, nem kell a látottakat szavakkal megfogalmaznom.
Ugyanez igaz a Barcelona Flamenco Balett Luxurîa című vadonatúj flamenco-show-jára is – de egészen más okok miatt. A szórakoztató show műfajában ugyanis az a legfontosabb, hogy az előadás hasson a néző érzékeire, a publikumot ragadja magával az öröm, arra tulajdonképpen nincs is szükség, hogy mindeközben magvas gondolatok is ébredjenek a befogadóban. Az általam a szombathelyi Weöres Sándor Színházban látott esten mindez meg is valósult, teltház ünnepelte lelkes sikongatással a katalán társulatot.
A leglelkesebb hangadók főleg fiatal hölgyek voltak, lelkesedésüket egyértelműen David Gutiérrez lénye, jelensége, minden megmozdulása váltotta ki. Ő az előadás mindene: szerzője, rendezője, díszlet- és jelmeztervezője, koreográfusa, dramaturgja és zeneszerzője (ez utóbbi három Paula Reyesszel együtt). És mindemellett természetesen az előadás egyetlen férfi szólótáncosa.
Nem elvitatva az energikus fiatalember kvalitásait, én csendesebben ücsörögtem a helyemen, emiatt magamra kell hogy vessek, kellett nekem az elmúlt kb. ötven évben több spanyol flamenco-társulat jó pár előadását látnom. Közülük persze Antonio Gades és Táncegyüttesének operaházi fellépései a múlt század hetvenes éveiben a legemlékezetesebbek számomra, Gades partnere akkor a felejthetetlen és felülmúlhatatlan Cristina Hoyos volt.
Hogy mi a különbség az akkori flamenco és a Barcelona Flamenco Balett friss estje között? Erre röviden azt felelném, hogy hajdan a flamenco tánc és zene az emberi kapcsolatokról szólt (leginkább a szerelemről és a leküzdhetetlen, forró vágyról), ma pedig a lehengerlő, attraktív látványosságról, ha gonoszabb lennék, azt mondanám: a hatásvadász önmutogatásról. A kétségtelenül géppuskalábú David Gutiérrez a majd’ kétórás játékidőből legalább másfél órát elöl, a színpad közepén, a nézők felé fordulva töltött speciális mikrofonokkal is felhangosított ritmikus toporzékolással, hátrébb a hattagú női tánckar, még hátrébb a zenekar kísérte.
Páros táncra egy karból kilépő hölggyel az utolsó negyedórában került először sor, de a párost is velünk szemben, nekünk címezve adták elő, csak olykor-olykor pillantottak egymásra. A közönség ezt szereti, így a nézők megtisztelve érzik magukat, vagy egyszerűen ezt várják el a pénzükért. Persze a nézőt nem illik kritizálni (nem is akarom, ráadásul egyáltalán nem szombathelyi, hanem világjelenségről van szó), a táncosok sem érdemelnek elmarasztaló kritikát, sőt… Ők csak végzik a dolgukat, ráadásul magas színvonalon – a mai kor elvárásainak megfelelően.
Rómeó és Júlia (Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház Balettegyüttese, Rijeka): Pécsi Nemzeti Színház, 2023. május 31.
- Szerzők: Jiří Bubeníček – Nadina Cojocaru. Koreográfus, dramaturg: Jiří Bubeníček. Díszlettervező: Aleksandra Ana Buković. Jelmeztervező: Nadina Cojocaru. Zeneszerző: Szergej Prokofjev.
- Közreműködők: Maria Matarranz de las Heras, Michele Pastorini, Ali Tabbouch, Marta Voinea Čavrak, Marta Kanazir Bagadur, Antoine Salle, Jody Bet, Tea Rušin, Alejandro Polo, Valentin Chou, Leonardo De Santis, Soyoka Iwata, Milica Mučibabić, Ksenija Krutova, Anna Zardi, Maria del Mar Hernandez, Janne Boere, Andrei Köteles, továbbá Ivna Bruck, Mario Jovev.
Bemut (Mutdance Company): Nemzeti Táncszínház, 2023. június 17.
- Rendező, díszlet- és jelmeztervező: Jung-a Kim. Koreográfus, dramturg: Kim Young-hee.
- Közreműködők:Hye-lim Cho, Ju-yeon Kim, Ji-won Kim, Min-jung Yoo, Yoo-ree Kim, Su-hyun Goo, Hye-jeong Cho, So-yeoung Back, Soo-jung Jin, Soe-jung Kang, Seung-hee Oh, Sang-hee Cho, Seo-hee Jeong, Yea-eun Do.
Luxurîa (Barcelona Flamenco Balett): Weöres Sándor Színház, Szombathely, 2023. június 22.
- Rendező, díszlet- és jelmeztervező: David Gutiérrez. Koreográfus, dramaturg, zeneszerző: David Gutiérrez & Paula Reyes.
A cikk a Színház.org és Tánckritika.hu együttműködésével készült.
