Heiner Goebbels rendezését, a Mindaz, ami történt és történhetne című előadást két alkalommal is láthattuk a Tüskecsarnokban. A MITEM fesztivál meghívására, a 10. Színházi Olimpia keretében játszott előadást Gulyás Gábor is megnézte.
Amikor az idei MITEM-en Romeo Castellucci Bros című előadásáról ment kifelé a közönség, azt figyeltem meg, hogy akadtak szép számmal, akiket tanácstalanná tett a produkció zajos sikere, mert nekik nem igazán imponált, amit láttak és hallottak, de egy olyan nagy sztár esetében, mint az olasz rendező, nem tudták bevállalni az idegenkedésüket. Én nem tartoztam a fanyalgókhoz, mert nekem tetszett.
Természetesen tudtam, hogy ez nem az a színház volt, amiben Magyarországon szocializálódtunk, de számomra nem volt idegen a műfaj, mert sok olyan képzőművészeti performanszt vagy happeninget láttam már, amely ugyanazon az úton járt, mint Castellucci művészete. A német Heiner Goebbels rendhagyó előadása esetében ugyanezt tapasztaltam.
„Hát ez szörnyű volt!” – mondta a nézőtéri szomszédom, amikor felálltunk, s miután én nem reagáltam erre a lakonikus véleményre, a számomra ismeretlen idős úr egy másik nézőtársunkra bámult bosszúsan, aki pedig határozottan bólintott. Valószínűleg akadtak még jónéhányan, akiknek nem tetszett a Mindaz, ami történt és történhetne című előadás, de vannak olyanok is, akiknek komoly szellemi élményt jelentett. Én ebbe a körbe tartozom.
Kifejezetten izgalmasnak találtam, hogy nem hagyományos színházban élvezhettük ezt a produkciót, hanem a Tüskecsarnokban, ahol én korábban (szégyenszemre) még nem jártam. A nézőtérnek kb. a harmadát foglalhattuk el – amikor megérkeztünk, a küzdőtéren letakart ismeretlen tárgyakat láttunk és egymástól távoli pontokon egy hatalmas dobfelszerelést, egy elektromos szólógitárt, egy szaxofont és egy szintetizátort. Miközben a szereplők (akik az előadásban színészi szerepeket nem alakítottak) elkezdték kicsomagolni a tárgyakat, a nézők még beszélgettek, aztán egyszer csak (egy sportcsarnoki koncert hangerejével) megszólalt a zene, s azzal elkezdődött az előadás.
Örömmel konstatáltam, hogy kedvenc zeneszerzőm, John Cage Europera című műve szól élőben, ami műfaja szerint opera, bár antioperának is szokták nevezni. Ennek az öt operából álló sorozatnak az első két része szólalt meg – a nyolcvanas évek végén a frankfurti operában bemutatott mű a határozatlanság technikáját alkalmazza a cselekményre, s itt most ez jelent meg a világításban, a jelmezeken, a kellékeken, a díszleteken, magyarán az előadáson is. Valóra vált Cage egyik közismert kívánsága, amely szerint „ha tizenkét ember ül egy sorban, az a jó, ha mindegyik más-más előadást néz.”
Egy építési terület tárult fel a szemünk előtt, amely különböző együttműködések eredményeképpen újra és újra átalakult. Erősen megrendezettnek látszott minden mozgás, aztán bejöttek olyan mozzanatok, amelyeket nem lehetett nem véletlennek tekinteni. Az esendőség hatását fokozta a szöveg is, amely nem narratív keretben jelent meg, hanem váratlan felolvasásokként hallgathattuk. Irodalmi szöveget, a kitűnő cseh író, Patrik Ouředník Europeana – A huszadik század rövid története című esszéregényéből.
A modern Európa történelmének fekete humorral, szarkasztikus hangvételben megírt összefoglalásából különféle emlékképek szürreális kavargása került elénk. Riasztó, borzalmas, néha kínosan mulatságos képek – egy nálunk történelmi okokból ismerős groteszk világ. Tudjuk persze, hogy mindez fikció, de azt sem feledhetjük, hogy a képeket hitelesítő történelem kísérteties valóság volt.
Aztán váratlanul megjelent egy hatalmas vetített képen a francia köztársasági elnök, amint a Louvre-ban épp a Mona Lisát nézegette. Utána vidám ukrán katonákról láttunk videót, majd migránsokat fogadó spanyol tengerészekről s újabb és újabb esetlegesen kiválasztott adások jelentek meg a sportcsarnoki küzdőtéren az Euronews No Comment című sorozatából. És Goebbels előadása sem kommentálta a bejátszásokat.
Nem jelenítette meg a politikai közbeszédből oly jól ismert válaszokat – viszont feltette a jórészt feledésbe merült kérdéseket, s érzékeltette, hogy nem csupán mindenkire érvényes előírások vannak, hanem rengeteg vélemény is, s azok természetesen egymástól eltérőek. Egy olyan produkció révén, amely maga is radikálisan eltért a színházi hagyománytól. Élmény volt Budapesten ezzel szembesülni.
A cikk eredetileg a Nemzeti Magazinban jelent meg.
